A színek különösen fontos szerepet játszanak életünkben. Elég, ha mindennapi öltözködésünkre gondolunk, aki ad magára, az mielőtt maga mögött hagyná lakása ajtaját, kényesen ügyelve válogatja össze az aznapi ruházatának darabjait, ügyelve a színek harmonikus egységére, aminek mindenképp illik az alkalomhoz igazodnia, de még az időjárást, az évszakot is figyelembe veszi. Mert ugye ki menne el csiricsáré, lenge blúzban egy gyászszertartásra, miként fekete menyasszonyi ruhát is ritkán ölt magára az ember lánya. A színekkel amellett, hogy alkalmazkodunk környezetünk elvárásaihoz, mi magunk is üzenetet adunk át, hatást, reakciót váltunk ki.

A kisiskolás egyenruhát hord(ott), a pap reverendát, a katona kígyóbőrbe bújva rettenti az ellent, fazonok, formák és színek segédletével „társalgunk” kifelé, információkat közlünk. Ha kilengünk a szabványkeretekből, az illető közösség megvetését, felháborodását vagy akár ellenszenvét vonhatjuk magunkra. Emlékezzünk vissza: a magyar Országgyűlés hat évvel ezelőtti alakuló ülésén egy mellény verte ki a biztosítékot, amit a jobbikos politikus öltött magára ünnepélyes eskütételekor. Nem csoda, hisz a Magyar Gárda által viselt ruhadarab számtalan asszociációra késztette a jelenlévőket, viselőjét minősítette, besorolta, kategorizálta.

A színek fölöttünk lévő uralmát láttatja, hogy akár vérünket is adnánk egy-egy színkombinációért. Ide sorolható a lobogó, amely nemzetet fog össze, kovácsol eggyé, miközben az ellen zászlaja gyűlöletet szít, megtapodásra, elégetésre szánnánk. A jelentéskombináció, a kiváltott reakció tehát gyakran eltérő vagy éppenséggel egymással szöges ellentétet mutat.

És mit szólunk rasszizmushoz, amit a többség deklaráltan elítél? Azért gyűlölnek, hajtanak rabszolgasorsba, irtanak ki embereket, embercsoportokat, mert feketék. Ha valamilyen csoda folytán egy csettintésre bőrük színt váltana, azonnal kompatibilisek lennének a fehér ember számára.

Minden teketória nélkül, nyugodt lelkiismerettel kijelentettem volna eleddig, számomra aztán egyre megy, hogy valaki fehér vagy néger, arab vagy cigány, feltéve, ha mosakszik, mert a szag jobban zavar, mint a bőrszín. De mostanság már kissé összezavarodtam. Elbizonytalanodásom okát a nyulak, illetve a színek okozták. Történt ugyanis, hogy nyúlpaprikásra éhezett a család, és rám bízatott az ítélet végrehajtása. A ketrecekhez érve, gondolkodás nélkül a fehér bundájú, piros szemű nyuszi után nyúltam. Kipécéztem a számtalan vadszürke közül. A mozdulat félúton megállt, belém hasított a felismerés: én rasszista vagyok. Sem termete, sem viselkedése, húsának várható íze sem befolyásolta, hogy a piros szeműt gyilkoljam le, mégis ezt tettem volna. És cselekednek hasonlóképpen sokan, miközben eszükbe sem jut, hogy nem a józan ész, a racionalitás vezeti tetteiket, hanem a színek démonikus ereje tartja rabságba őket, formálva az apró dolgok történéseit vagy akár a világ történelmének menetét is.
Aznap csirkepaprikás volt az ebéd.


Írta: D. Mészáros Elek