Kövessi Katalin nyugalmazott pedagógus, aki elfogadással és dicsérettel tanította diákjait

Tágas, napfényes nappaliban találkozom Kövessi Katalin nyugalmazott pedagógussal, aki lánya családjánál tesz épp hosszabb látogatást Érolasziban. Mindketten kicsit megszeppenve ülünk le beszélgetni, kezdjük bogozni a családi szálakat, majd a kezdeti kis izgalom átváltozik halkan, szerényen áramló meséléssé a sváb származású férj és családja életéről, a pedagógusi pálya lehetőségeiről, a családalapításról a kommunista diktatúrában.

– Pontosan mit jelent az érolaszi kötődése?

– Nagyváradon születtem 1942-ben, és miután a kórházból hazaengedték édesanyámat, hazahozott Olasziba. Itt laktunk 1945-ig. Ennyit laktam Olasziban, három évet. Kisgyerekként semmire sem emlékszem. Az első olyan emlék, ami tényleg az én igazi emlékem: amikor költöztünk a háború után Olasziból Szalontára, mert édesapám odavalósi volt. Az olaszi gyerekkorról a szüleim azt mesélték, hogy a Kövessi családnak volt két fiúgyermeke, velük játszadoztunk. De nem a kisebbik lett a férjem, hanem a nagyobbik. Mivel az édesapám volt a kántortanító, a parókia közelében lakott, ott volt egy nagy vályú, és nagyon szerettük összemaszatolni magunkat Zsolttal kisgyerekként. A háború alatt voltak harcok Olaszi környékén, sokféle katona ment keresztül a falun, s a szovjetek kötelezték a szüleimet, főzzenek nekik. Édesapámat szerencsére nem vitték el katonának. Ő áthozta Albisról a nagymamámat, s ő főzött egy nagyobb tömegnek. A katonák nem ültek le, nem ettek addig, amíg édesapám engem az ölébe nem vett, le nem ült az asztalhoz, és megetetett. Mikor látták, hogy eszek gond nélkül, akkor ettek ők is. Otthon, Szalontán is sokat beszélgettek [szüleim] az itt történtekről, elhangzottak nevek meg események, de az már nem az én életem volt.

– Aztán nem a kisebbik Kövessi fiú lett a férje, akivel együtt játszottak, hanem a nagyobbik.

– Igen. Mivel a szüleim és a Kövessi család is fiatalok voltak, összebarátkoztak. A Kövessiek édesanyja volt az akkori református papnak, Dajka Istvánnak a leánya, így közel voltak a szüleink egymáshoz. Aztán mi elkerültünk Szalontára, de továbbra is tudtunk egymásról, hogy ottmaradt egy Kövessi család, és ott van két fiú, Szabolcs meg Zsolt, néha-néha hallottunk egymásról. Egyszer 1961–’62-ben beállított hozzánk két ifjú Szalontán, biciklivel jöttek, bemutatkoztak, hogy ők Kövessi Szabolcs és Zsolt. Akkor ez az ismeretség újra feléledt.

Kövessi Katalin és férje, Kövessi Szabolcs, házasságkötésük napján, Szalontán

– Mi történt a biciklis látogatás után?

– Akkor csak egy-két napot töltöttek nálunk, azután jöttek Székelyhídra, Váradra, körutat leírva tértek vissza Kalánba, mert akkor ők már ott laktak. Levelezgettünk, több-kevesebb komolysággal. 1967-ben írt egy nagyon komoly levelet a nagyobbik fiú, Szabolcs. Leírta, nagyon szeretne velem találkozni, és azt javasolja, találkozzunk Szalontán. Megkérte a kezemet, én pedig elfogadtam. Megbeszéltük, elmondtuk a szülőknek, és még abban az évben, július elsején összeházasodtunk. Akkor kezdődött a vakáció, és gondoltuk, hogy ezt a napot soha nem fogjuk elfelejteni. De biza sokszor elfelejtettük, mert örültünk, hogy kezdődik a vakáció, és akkor eltelt mindig egy pár nap, és eszünkbe jutott, hogy hát házassági évfordulónk volt közben.

– Hogyan választotta a pedagógusi pályát és ennek melyek voltak a fontosabb állomásai?

– 1960-ban érettségiztem Szalontán. Az akkori ösztöndíjrendszerben, amikor tizenegyedikesek voltunk, kellett kérni ösztöndíjjavaslatot saját magunknak a néptanácstól, ahogy akkor hívták a polgármesteri hivatalt. Mivel akkor alakították ki a hároméves pedagógiai intézeteket, oda kellett nekik a diákság, így a legtöbben oda kaptunk ösztöndíjat. A dossziém sarkába azt írták, hogy „Se aprobă pentru institutul pedagogic trei ani Tîrgu-Mureş.” Úgy működött, hogy csak akkor adták az ösztöndíjat, ha odamentem. Mivel én voltam az elsőszülött, utánam még volt két iskolás gyermek (az öcsém ’43-ban, a húgom ’45-ben született Olasziban), az ösztöndíjon kívül nem volt más lehetőség. Nagyváradon akkor még nem volt semmiféle felsőoktatás, legközelebb Kolozsváron lett volna, de én nem oda kaptam [ösztöndíjat]. Senki se tudott semmit az intézetről. Viszont az Előre napilapban megjelent egy kis hirdetés, hogy a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola indul román–magyar és fizika–kémia szakokkal. Így odamentem. Miután ezt elvégeztem, Bályokra kerültem, ott voltam négy évig, és onnan mentem férjhez Kalánba.

Kalánban egy évig mint tanító néni dolgoztam a magyar tagozaton, tanítottam a II. és a IV. osztályt, ez nagyon tetszett nekem, könnyű volt, és nagyon közel volt az iskola, két perc alatt odaértem. Mivel az első gyerekünk, a fiam kicsike volt, nagyon előnyös volt ez nekem. Az iskolában mindent el tudtam intézni a munkaidőm alatt, utána délután szabad voltam. 1968-tól nyugdíjazásomig dolgoztam ott, de nem tanító néniként, mert a magyar tagozatra kineveztek másvalakit, megint állás után kellett nézzek. Megint mentem, kértem, ezúttal fizika–kémia katedrát, és kaptam is, csak románt. Hozzá kellett fogjak románul tanítani. Nehéz volt az átmenet magyarról románra. Ugyanebben az elemi iskolában tanítottam 1999-ig. Később, Kinga lányom születése után kineveztek címzetes tanárnak.

– A pedagógusi munkájában melyek voltak a vezérfonalai a gyerekeket illetően?

– Hogy mindig olyan helyzetbe hozzam őket, hogy maximálisan tudjanak teljesíteni. Hogy fogadjam el: egyik erre, a másik másvalamire született, és ezért mások a képességeik. Illetve, ne a büntetés legyen a fő eszközöm, sokkal inkább a dicséret.

– Hogyan formálódott eközben férjének életútja?

– A férjemnek nehéz élete volt, mert az ő családjuk nem volt annyira vagyonos, hogy kiemeljék őket és elköltözzenek. Ők sajnos abba a kategóriába tartoztak, akiket egyfolytában kínoztak, hurcoltak jelentésekkel, különböző közmunkákkal. Közben apósom ebben az időben, három évig a háború után, orosz hadifogoly volt. Tehát anyósom volt itthon a két fiával, és nagyon nehezen éltek. Apósom hazajött a hadifogságból, de 1952–’53-ra lehetetlenné vált itt az életük. Közben a férjem elvégezte Székelyhídon a hét osztályt, felvételizett Váradon valamelyik magyar líceumba – lehet, pont az Adyba, ahol most az unokám tanul –, és bejutott az elsők között, mert a férjem nagyon okos ember volt. Mikor ment beiratkozni, azt mondták, a származása nem megfelelő, és nem vették fel. Ezt megélte még egyszer Kalánban is. Ezután tengett-lengett, tizenhat éves se volt, amikor valami ifjúval együtt elment Hunyad megyébe, Kalánba.

A férjem olyan fiatal volt még, hogy még fel se vették, csak befogadták, dolgozzon ott a mesterek mellett. Eleinte éldegélt ott, hogy kapott minden nap kenyeret meg egy darab szafaládét. Miután betöltötte a tizenhat évet, felvették mint segédmunkást, és kezdte képezni magát. Elvégzett különböző tanfolyamokat, amire csak engedték. Először lett vízvezeték szerelő, aztán hegesztő, aztán hajtási engedélyt szerzett mindenre, csak motorra nem. Tehát dolgozott, először a kenyérgyár építésén, majd a vasgyárban. Ő ott dolgozott nyugdíjba menéséig. Eleinte barakkokban lakott mindenki Kalánban, eleinte közösen, több munkás együtt, majd a férjem kapott egyedül barakklakást, és anyósomék, akik addig itt voltak Olasziban, odaköltöztek. Aztán építettek kolóniának nevezett munkásházakat. Kicsikék voltak, kicsi szoba, konyha, előszoba, picike udvar előtte, s kinti vécé. Négy vagy öt háznak volt elől egy közös vízcsap. Apósom villanyszerelőként dolgozott a gyárban. Az 1956 utáni események apósomat is érintették, mivel a Sass Kálmán-féle csoport tagjaként koholt vádak alapján elítélték, hat évig volt politikai fogoly. Amikor az esti iskolát be akarták indítani, akkor már a férjemék is egy nem túl nagy, de kényelmes tömbházlakásban éltek. A szomszédban lakó egyik számtantanár, akivel később kolléganők lettünk, megállította az anyósomat, és mondta, ne engedje a fiát felvételizni, mert úgyse veszik fel, mert a párttól felszólították őket, hogy Kövessi Szabolcs nem tanulhat. Csak 1967-ben engedték meg, hogy beiratkozzon szakiskolába, majd mesteriskolát is végzett.

– Hogyan kanyarodott vissza a család útja Érolasziba?

– Közben mi azért jártunk Szalontára, mert a szüleim ott éltek. Aztán jött a[z 1989-es] változás, a szülői házzal volt intéznivaló, megnéztük, hogyan is állunk a telekkönyvekkel. Valakit megbíztunk, Váradról hozza el a másolatokat a szalontai házról és az érolaszi házról is. Az iratokból láttuk, hogy a telekkönyv szerint az érolaszi ház Kövessi Árpád, apósom nevén van, aki öröklés útján jutott hozzá 1934-ben. Tehát a házat nem államosították hivatalosan. Kinga lányomék akkor az egyetemről kikerülve már közös otthont kerestek, próbálkoztak többfelé, s a végén abban maradtunk, hogy költözzenek ide, Olasziba. Ebbe a házba, ami negyven évig a kollektív gazdaság székhelye volt. Itt tartottak gyűléseket, lakodalmakat. Ide csak ’89 után jöttünk vissza, korábban nem lehetett, csak amikor a restitúciós eljárások megkezdődtek, és jöttünk mi is visszaigényelni földeket.

– Számos helyen megfordult fiatal életkezdőként, mire sikerült otthonra találni Kalánban, egy lehetetlen rendszerben. Ezekkel a tapasztalatokkal a hátizsákban hogyan látja napjaink fiataljait?

– Azt gondolom, minden fiatal generáció életének megvan a maga szépsége vagy nehézsége is. De szerintem nekünk könnyebb volt, mert nem volt olyan bizonytalan a lét, ez az annyira rohanó élet, ez az állandó harc a megélhetésért. Hogy ne dolgozz, nem tűrték meg, de azt, hogy a munkahelyen elmaszatolj egy fél napot azt már inkább, és így is megfizettek érte. Manapság nagy lehetőség, hogy bárki választhat. Nekünk nem volt ilyen lehetőségünk. És választhatja bárki azt, ami neki valóban tetszik. De akkor csinálja meg jól, egy kicsit jobban mint az átlag, a tömeg. Akkor eredményesen lehet élni, lehet létbiztonságot megteremteni.


Írta: Bíró Orsolya