Beszélgetés Gellért Gyula nyugalmazott református esperessel

Gellért Gyula, az érmelléki református egyházmegye április első napján nyugalmazott, nagyra becsült bihardiószegi lelkésze elfogadta felkérésünket, és egy rövidebb beszélgetés erejéig válaszolt néhány kérdésünkre.

Természetesen a nyugdíjaztatásával kapcsolatos a friss élmények megosztása szerepelt kérdéseink listájának élén, amelyre a tiszteletes egy sokatmondó válasszal szolgált: „Ez egy jelzése annak, hogy az életnek a nagy része letelt, de máskülönben minden folytatódik úgy, ahogy eddig ment.” Mindez arra enged következtetni, hogy áldásos tevékenysége visszavonulása ellenére sem fog megszűnni, és Bihardiószeg díszpolgárának nevét továbbra is viszonthallhatjuk az Érmellék nevesebb rendezvényei, eseményei kapcsán.

A szatmárnémeti születésű tiszteletes szívesen mesélt magáról pár szóban. Rövid összefoglalójában megemlítette Bihar megyei geológiatechnikumon végzett tanulmányait, amelyek befejeztével néhány évig a máramarosi színesfémbányákban dolgozott. Rövid katonáskodás után teológia szakon végzett Kolozsváron, amelyet egyéves segédlelkészi munka követett Aradon. Ezt követően Szentjobbra helyezték, ahol tizenkét évig szolgált, majd pedig a bihardiószegi pályázat elnyerése után e hitközségben hirdette az Igét huszonnégy éven keresztül.

A hosszú évek alatt számos ötlet megfogalmazódott benne, amelyeket idővel meg is valósított. Hosszadalmas lenne felsorolni ezeknek akár a felét is, ezért csupán megemlítem azokat, amelyekre saját bevallása szerint a legbüszkébb: a hét év alatt felépíttetett nagyjankai református templom, valamint a bihardiószegi diakóniai központ. Utóbbinak célja a közösség idősebb tagjainak az egybefogása, ami havi egy alkalommal tartott istentisztelettel, illetve hetente két alkalommal történő főzéssel és ezzel egybekötött ételosztással valósul meg – sikeresen. Mindezek mellett még említést tett egy újabb terv megvalósításának folyamatáról, amely egy bihardiószegi múzeum berendezéséről szól. A múzeum, melynek a parókia épülete ad otthont, három tematikus kiállítóteremből fog állni: egy-egy hajdú, kuruc és 1848-as szabadságharc témájú részlegből. Az első részlegben máris helyet kapott három olyan festmény, amelyek azt álmosdi győztes csatát jelenítik meg, amelyet Bocskai István későbbi erdélyi fejedelem vívott 1604 októberében. Erre az ütközetre 2006 óta minden augusztusban megemlékeznek a Nyúzó-völgyben (szintén Gellért esperes úr hagyományőrző kezdeményezésének jóvoltából). A múzeum épülete gazdagodni fog mindezek mellett egy könyvtárral is, amely könyvállományát – mintegy 2000 könyvet – szintén Gellért Gyula fogja az egyházkerületnek adományozni.

Beszélgetésünk alkalmával a lelkész jó néhányszor kitért az ifjúság szerepére és helyzetére a mai világban, és meglátásai, amelyeket megosztott velünk, igencsak elgondolkodtatóak. A keresztényi és a nemzeti öntudat erősítése mellett kihangsúlyozta, mennyire fontos megtanítani küzdeni és harcolni a fiatalokat „Egy vesztett csata nem szabad, hogy elkeserítse a fiatalt! Egy nem sikerült felvételi, egy nem sikerült házasság – újra és újra kell kezdeni elölről. Életünk végéig minden nap újabb és újabb harcot kezdünk” – hangsúlyozta.
Végezetül, a fentebb említett ösztönző kijelentésekhez szorosan kapcsolódva megosztott néhány gondolatot az idei húsvéti ünnepek alkalmával, amelyek húsvéti üzenetként is szolgálhatnak az olvasók számára: „Az ifjúságot arra kell nevelni, hogy tanuljon meg szenvedni is, lelkileg is és testileg is. Úgy, ahogy szeretetre tanítjuk a gyermeket, meg kell tanítani egy kicsit szenvedni, hogy megedződjön az életre, mert az életben sok szenvedés van, és ezt ki kell bírni. Türelemmel kell viselni.”


Nem hiábavaló
Gellért Gyula lelkipásztor tiszteletére
(Elhangzott a Szentjobbon tizenkét évet munkálkodott Gellért Gyula lelkipásztor nyugdíjba vonulása alkalmából Bihardiószegen.)

„Azért, szerelmes atyámfiai, erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,58)

Emlékszem… gyermekkoromban vallásórás voltam.
Társaimmal együtt a lócákon ültünk sorban.
Tágra nyitott szemmel hallgattuk a pap bácsi szavát,
ahogy beszélt Jézusról, Ki a gyermekbarát.

Szombatról szombatra egy újabb történet,
Jézus nem hagy el, ő mindenkit szeret.
Letörli könnyeink, ha bántanak,
Ura ő szegénynek és gazdagnak.

Akkor még nem tudtuk, mi kicsinyek,
hogy életünkben a tiszteletes alapot épített.
Sokszor ma is hallom, amint gyermekként mondom:
„Megígérem, megfogadom, hogy hitemet holtig vallom.”

Erről tettünk vallást a konfirmációban,
hogy ragaszkodunk Jézushoz mindannyian.
Az életünkben és halálunkban egyetlen vígaszunk,
hogy megváltó Urunknak gyermekei vagyunk…

Az alap kész volt s jött egy-egy tégla,
erre volt hasznos minden ifjúsági óra.
Mily boldog percek – most tudom igazán –,
mikor elmélkedtünk az Úr Isten szaván.
Énekkel, imával Urunkat dicsértük,
minden terhünket őelé tehettük.

… Már nagy vagyok, mégis szükségem van rátok,
hogy Isten szavát nékem szóljátok!
Most látom csak, nem könnyű dolgotok,
amidőn magam is szolgálatban állok.
Sokszor nehéz, könnyes ez a munka,
hogy mikor lesz áldás? – csak az Isten tudja.
De ne csüggedjetek, buzgólkodjatok,
az Isten gondol rátok, drága lelkipásztorok!…

Ki az alapot, ki a téglát rakta,
s lassan épülhetett a lelkem temploma.
Felnőttként megállva, sokat gondolkodom…
meghálálni munkátokat én nem bírom.

Tudom, nektek is megvan a terhetek,
a próbákat el kell viseljétek,
de Mindenhatótok erőt ad nektek,
hogy ez időben is „építsetek”.

Szolgáljátok őt, ahogyan csak lehet,
éltetek végéig mindig cselekedjetek,
hogy sok bűnös juhocskát, ti pásztorok
a jó Pásztorhoz odavonjatok.

Ehhez kívánok sok erőt, egészséget,
Isten áldása kísérje éltetek!
Az én erőmből ennyire tellett,
köszönöm, köszönöm, hogy építettetek!
Baliga Andrea vallástanárnő


Írta: Szamos Mariann