Beszélgetés Paluska György nyugalomba vonuló városi jegyzővel

Most már hivatalosan is bejelenthetjük azt, amiről mindenki beszél, amiről Székelyhíd szerte mindenki bennfentesként véleményt mond: városunk jegyzője, Paluska György, mindenki Gyuri bácsija, nyugdíjba megy!

A tizenkét – de nem tucatnyi – polgármesterrel, megszámlálhatatlan – név szerint szinte mindenkire emlékező – munkatárssal együtt dolgozó, Székelyhídon közismert titkár, jegyző úr 46 éves munkaviszony után március 1-jétől már nem fog bejárni a „Hivatalba”. Otthonában, stílszerűen egy kanapén ücsörögve beszélgettünk munkájáról, emlékeiről.

– Én mindig szerettem Székelyhídon élni, örülök annak, hogy itt lakom! – mondja Gyuri bécsi. – Nem tagadom, gondoltam arra is, hogy veszek egy kis házat a környéken, akár a határ túloldalán, de egyszerűen, nem vitt rá a lélek. Ez a város az otthonom, büszke vagyok arra, hogy székelyhídi vagyok, lehetek. Amikor várossá lettünk – idén tíz éve – gyakorlatilag egy hét alatt elrendeztük az ehhez szükséges papírokat, és be kell, hogy valljam, nagyon szívesen emlékszem vissza az akkor történtekre. Ugyanakkor az is igaz, aggaszt, hogy a fiataloknak, az ide le- vagy visszatelepülni vágyóknak nem nyújt elég munka- és megélhetési lehetőséget városunk, de bízom benne, hogy ez változni fog. Én voltam a múlt rendszerben Székelyhíd utolsó titkára, a „forradalom” utáni első és szintén én voltam az első, aki egyetemet végzett és öregségi nyugdíjba vonult ebből a tisztségből. Ezekre is büszke vagyok!”

Beszélgetésünk alatt sok mindenről azonos állásponton vagyunk, Gyuri bácsi szívesen mesél:
– Egy város, vagy község, titkárának lenni – nem igazán lehet pontosan fordítani, de a jegyző megnevezés talán az, amelyik a legpontosabban adja vissza mindazt, ami a feladatom, munkaköröm volt – nem csak tisztség, hanem kötelesség is egyben. Igyekeztem mindig jó, harmonikus, mondhatom azt is, hogy baráti munkakapcsolatban lenni a beosztottjaimmal, de az elöljáróimmal is. A három lépés távolságot viszont mindig betartottam, senkinek nem voltam „elkötelezett híve”. A titkárság a polgármesteri hivatalon belül volt a második otthonom, ki merem jelenteni, hogy az egész hivatal lelke a titkárság, büszke vagyok rá, hogy összetartottam a társaságot, sokra tartom közvetlen kollégáimat, köszönöm nekik munkájukat és az együtt eltöltött időt!

Ahogy az ilyenkor szinte természetes, előkerültek azok az emlékek is, amikre nem szívesen emlékszik vissza a jegyző úr:
– A rendszerváltás utáni földtörvények nem tartoznak a legkedvesebb emlékeim közé. Mint azt Romániában megszokhattuk, mindent gyorsan és különösebb koncepció nélkül kellett végrehajtanunk. Így a forradalom utáni termőföld visszaigénylések körüli hercehurcák is számos visszássággal jártak. Talán ezt a periódust mondanám jegyzői munkám legnehezebben emészthető részének.

A reá váró hétköznapokról, ahogy egy köztiszteletben álló jegyzőhöz illik, konkrét tervekkel szolgált Gyuri bácsi:
– A polgármester úrnak és a kollégáimnak is azt mondtam, hogy bármiben, amiben tudok, a segítségükre, rendelkezésükre állok, ahogy azt időm és az egészségi állapotom engedi. Eléggé hipochonder vagyok – mondja nevetve – amennyi gyógyszert én már beszedtem, akár aggódhatnék is magamért, de pozitívan tekintek a jövőbe. Szeretnék a lányommal, az unokámmal több időt tölteni, na és a közéletből sem akarok végérvényesen kivonulni, hisz „csak” nyugdíjba megyek. Hiszem, hogy amitől félsz, attól nem szabadulsz!


Írta: Gulácsi Mária