„Sok szép emlék köt Székelyhídhoz”

Beszélgetés Dérer Ferenc újságíróval, városunk egykori polgármesterével

Dérer Ferenc 2018-as nyugdíjba vonulásakor azt mondta, ő tulajdonképpen boldog ember, hiszen majdnem mindent sikerült megvalósítania egykori álmából, örül és boldog annak ellenére is, hogy voltak ugyan nehéz időszakok az életében, de azok, akik szeretik mindig ott voltak a közelében, bátorították, erőt adtak számára a folytatáshoz.

– Sok mindenben kipróbáltad magad, hiszen voltál pedagógus, polgármester, újságíró, szerkesztő. Arra kérnélek, hogy foglald össze változatos pályád fontosabb állomásait.

– Az érettségi után kaptam meg életem első komolyabb munkahelyét. Egy pedagógiai állás volt az érmihályfalvi mezőgazdasági szakiskolában, ahol 1963-tól egészen 1972-ig dolgoztam. A pedagógiai munka mellett tanárként is tevékenykedtem, testnevelést és politikai gazdaságtant oktattam. Eközben 1964-1966 között sorkatonai szolgálatomat is letöltöttem. A katonaság után folytattam a nevelői munkát az iskolában. 1972 októberében Érkörtvélyes község polgármestere lettem, ahol két évet töltöttem. 1974 és 1978 között a bukaresti egyetem nappali tagozatán politológiai tanulmányokat folytattam. Az egyetem befejezését követően, 1979-ben lettem Székelyhíd község polgármestere, ezt a tisztséget 1984-ig töltöttem be. Majd 1988-ig a megyénél dolgoztam, 1988. július elsejétől lettem a Fáklya napilap főszerkesztője egészen 1990-ig. Ekkor a napilap megváltoztatta a nevét és 1990. január 4-től Bihari Napló néven jelent meg. Én voltam a lap első főszerkesztője, majd mint szerkesztő, főszerkesztő-helyettes 2018-ig dolgoztam az újságnál, amikor is nyugdíjba vonultam. Azóta – de már korábban is – a Biharország havilapban publikáltam írásokat, főleg riportokat, interjúkat, de más műfajokban is közöltem írásokat. Jelenleg a Várad folyóiratban jelennek meg cikkeim. Ebben az időszakban mintegy négy évet riporterként is dolgoztam a Partium Rádiónál, ezt a munkát nagyon kedveltem, a műsor elnevezése Bihari arcok, Biharország volt, amelyet élő adásban közvetítettek.

– Ha végigtekintünk gazdag életpályádon, mi az, amit kiemelnél ezekből az évtizedekből, hiszen gondolom bőven van miből válogatni?

– Nagyon kedveltem a tanügyben dolgozni, soha nem felejtem el azokat az éveket, nagyon szerettem a diákjaimat, úgy érzem ők is engem. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy képesítés nélküli testnevelő sporttanárként és nevelőként sokat tartózkodtam a diákok körében, rengeteg kulturális és sporttevékenységet szerveztem, amely vonzotta a diákokat. Felejthetetlen öt év volt a székelyhídi időszak, életem talán legszebb éveit töltöttem el itt, egy olyan településen, amelyre mindig a legnagyobb szeretettel gondolok. A legtöbbet, mintegy harminc évet a sajtóban dolgoztam. Ez meghatározó szerepet játszott az életemben. Számtalan oldalas faluriportot írtam, de az újságírás minden műfajában kipróbáltam magam. A vidéki emberek mindennapjait mutattam meg olvasóknak, nagyon kedvelem a bihari falvakban élő embereket. Nem nagyon van olyan Bihar megyei falu, ahol magyarok is élnek, és én ne jártam volna ott.

– Székelyhídon mintegy öt évig voltál polgármester. Milyen tapasztalatokat szereztél ebben az időszakban? Mire emlékszel vissza szívesen ezekből az évekből?

– 1979–1984 között voltam Székelyhíd – akkor még község – polgármestere, amelyhez ugyanúgy mint ma, öt falu tartozott: Érolaszi, Érköbölkút, Hegyközszentmiklós, Csokaly és Nagykágya. Összesen több mint 14 ezer lakos élt akkor a községben. Már a beiktatásomon elhangzott, szükség van arra, hogy a településen új munkahelyek létesüljenek, mivel nagyon sok fiatal nem talált munkát, ezért kénytelenek voltak Nagyváradra ingázni. Akkor az is elhangzott: az utcák állapota elhanyagolt, hogy vannak olyan negyedek, ahol nincsenek köves utak, de még rendes járda sem. Számomra ezek szép évek voltak, ebben az időszakban sokat fejlődött az érmelléki nagyközség. Természetesen ez az én véleményem. Ebben az időszakban, amíg polgármester voltam, két új gyár is épült: a bútorgyár és a vasgyárnak ismert létesítmény. Ugyanakkor az egykori elhagyatott Állami Mezőgazdasági Iskola épületében egy cipőgyárat alapítottunk, több mint 400 új munkahellyel. Ami a bútorgyár építését illeti, sok nehézséggel járt. Ahogy lehetett, mi is támogattuk a kivitelezőt, úgyhogy a gyárat, ha nem tévedek 1981-ben adtuk át. Több száz embernek biztosítottak munkát. A váradi bútorgyár igazgatója és jómagam vágtuk el az avatószalagot. A vasgyárat a váradi Gép- és Cserealkatrészgyártó Vállalat (IMPS) építette, a közvetlen beruházással a margittai részleg foglalkozott, a beruházás költségeit fedezték. A munkálatokat azonban a községben kialakított csoport végezte, néhány száz ember vett részt a kivitelezésben. Ezek voltak azok a beruházások, amelyek új munkahelyeket teremtettek. A papucsgyárat – így maradt meg a köztudatban – egy margittai gyár, a Bihoreanul segítségével valósítottuk meg.

– Mi az, amit polgármesterként sikerült elérned Székelyhídon?

– Nagy hangsúlyt fektettem a községi úthálózat rendbetételére, még a mandátumom elején gyalog bejártam a nagyközség minden utcáját, hogy meggyőződjek róla, mi is a teendő. Volt olyan negyed, a Házhelynek ismert rész, ahol egyáltalán nem volt köves út, azonban néhány év alatt ezen sikerült változtatni. Nagyon fontosnak tartottam a lakossággal való közvetlen kapcsolatot, nem tartottam külön fogadóórát, aki velem akart találkozni, annak az irodám ajtaja mindig nyitva állt. Sokan éltek is ezzel a lehetőséggel, így jobban beleláttam a község gondjaiba.

– Mi az, amire igazán büszke vagy a székelyhídi évekből?

– Az egyik nap – ez még tisztségem elfoglalása után történt – kora reggel Nagyváradra kellett menjek, az autóban ülve arra lettem figyelmes, hogy a községközponttól néhány méterre található piac környékén nagyon sok ember gyűlt össze. Szóltam a sofőrnek, álljon meg, hogy érdeklődjek arról, mi történik ott. Amikor megkérdeztem az embereket, miért vannak itt ilyen sokan, felháborodva mondták, hogy kenyérért állnak sorba. A településen csak két helyen árultak kenyeret, és ha nem vették meg idejében, akkor a család e nélkül maradt volna. Meglepődtem, hogy az ott állók közül senki sem ismert, nem tudták, ki vagyok. Másnap megbeszéltem a fogyasztási szövetkezet elnökével, hogy biztosítsanak egy autót, ami alkalmas kenyérszállításra, és ezután minden munkahelyre (gyárakhoz, iskolákhoz, intézményekhez, mezőgazdasági részlegekhez stb.) vigyék ki a kenyeret. Ez így is történt, egy hónap alatt beindult a rendszer, a hír bejárta a megyét. Ekkor mondták rólam: „A legemberibb polgármester Bihar megyében”, ez románul is elterjedt, „cel mai omenos primar din judeţul Bihor”. Ugyancsak a szövetkezeti elnökkel tárgyalva egy élelmiszerlerakatot alakítottunk ki azok számára, akik nagyobb családi eseményre készültek, mint például lakodalom vagy keresztelő, onnan biztosítottuk a szükséges élelmiszert. Fontosnak tartom, hogy saját erőnkből sikerült leaszfaltozni az Állomás utcát, és összekötni aszfaltos úttal a községhez tartozó falvakat.

– Akkoriban az egyházi beruházásokat tudták-e egyáltalán támogatni?

– Abban az időben az egyház nem kapott támogatást a községi néptanácstól. Egy nap az akkori református lelkipásztor, Gavrucza Tibor keresett meg – akihez már abban az időben szoros barátság fűzött –, segítsek abban, hogy megépítsék az egyházközségi parókia épületét. Minden dokumentáció megvolt, de nem adták meg az építkezési engedélyt. Elkértem tőle az anyagokat és személyesen mentem a Bihar Megyei Néptanács alelnökéhez, bemutatva a terveket, amit elfogadott és aláírt, így épülhetett fel a gyönyörű református parókia. Két esetet említek még. 1936–1938 között egy ortodox templom épült a községközpontban, amit a kevés ortodox hívő nem tudott befejezni saját erőből. 1982-ben megkértem a görögkeleti Juhos nevű lelkészt, hogy próbálják meg befejezni a templomi munkálatokat. Erre azt mondta, ha a polgármesteri hivatal segíteni tud abban, hogy kapjanak kiutalást cementre és mészre állami áron, akkor ő bejárja a moldvai kolostorokat és pénzt próbál szerezni a költségek fedezésére. Ez összejött, és 1983-ban a templom elkészült, sőt betonkerítés is épült körülötte. Egy másik kellemes emlék, hogy az építőipari vállalatok segítségével sikerült felújítani a Stubenberg-kastély téglakerítését. Ennek olyan nagy visszhangja volt, hogy a Bécsben élő grófi család tagjai levélben köszönték ezt meg. Ezt úgy fejezték be: „Imába foglaltuk a nevét, kedves Dérer Ferenc úr.”

– Azóta milyen kapcsolataid vannak az itteniekkel?

– Sok székelyhídi családdal ma is közvetlen kapcsolatban vagyok, sajnos az évek folyamán a legjobb barátaim közül többen is elhunytak. Ha találkozom az idősebb nemzedék tagjaival, akkor hosszasan elbeszélgetünk, volt már olyan eset, amikor egy fiatal fiú azt mondta: „Édesapám említette Önről, hogy abban az időben, amikor polgármester volt, sokat tett a közösségért.”

– Mint tősgyökeres érmelléki ember, hogyan viszonyulsz ehhez a térséghez?

– Szeretem az Érmelléket, minden településen úgy érzem magam, mintha otthon lennék. Szeretem látni a fejlődésüket, hogy minden településen kiépültek a vezetékes ivóvízhálózatok, hogy a legtöbb helyen aszfaltos úton tudunk közlekedni. Nagy eredménynek tartom, hogy sok településen működnek aktív kulturális csoportok, mint például néptánc, modern tánc, színjátszó csoport stb. Úgy értékelem, hogy ennek a tájegységnek van jövője.

– Dolgozol most valamin? Melyek a jövőbeli terveid?

– Nemrég jelent meg Bihari naplók című, 400 oldalas riportkötetem, most a kötet szerkesztőjével azon szorgoskodunk, hogy összeállítsuk a második és talán a harmadik kötetet, hiszen anyagom van bőven. Közben írom az élettörténetemet, mely lassan halad, de jövőre befejezem. Van még egy munkám, ugyanis egy közismert személyiség megkért, hogy írjam meg az élettörténetét. Ez a kötet még ebben az évben elkészül.