Az egyszerűség mindennek a kulcsa – vallja az öt gyereket nevelő köbölkúti Darabont család

Egyik ismerősömnek mesélt valaki a Darabont családról, amit fél füllel én is hallottam és hamarosan adódott esemény, ahová meghívtuk őket és végre személyesen is találkozhattam velük. Itt ismertem meg jobban Attilát, Esztert és az öt gyönyörű gyermeküket. Szembetűnő, szinte kiviláglik az a végtelen egyszerűség, jóság, ahogyan másokhoz viszonyulnak és élnek. Ebből szeretnék most megosztani az olvasókkal is, hogy így adventben, ünnepet várva, újraéljük, amit gyerekként még tudtunk, éltünk, elinduljunk a fény felé és ne csak a homályos anyagias világban botorkáljunk tovább.

– Hogyan emlékeztek vissza gyerekkori önmagatokra?

– Eszter: Diószegen nevelkedtem, de a legszebb gyerekkori emlékeim Köröstárkányhoz kötnek, ahol mindig a nagymamámnál töltöttem a nyári nagyvakáció legnagyobb részét. Nagyon egyszerű, hallgatag asszony volt az én nagymamám. Egyszerű ember, akit a családunkban egy kicsit még le is néztek ezen egyszerűség miatt. Négy gyereket nevelt fel, háziasszony volt, aki maga sütötte a kenyeret, kalácsot, kertészkedett, végezte a háztáji dolgokat. Most utólag visszagondolva, nagyon sajnálom, hogy akkor gyerekként, majd fiatal lányként nem figyeltem oda jobban arra, ahogyan élt, mert most felnőttként jöttem rá, hogy én is pontosan úgy szeretnék élni, mint egykor ő.

– Attila: Gyerekként mindig úgy éreztem, hogy tudnék varázsolni, gyógyítani másokat. Ebben egészen biztosan nagy szerepet játszott az is, hogy édesanyám igen korán betegeskedni kezdett. Mindig próbáltam neki segíteni, masszíroztam, gyógyfüvekkel kenegettem. Érdekes dolog ez, mert a gyerekek mindig ösztönösen megérzik, hogy mi az ő útjuk, csak a városi élet, a modern kor velejárói elnyomják bennük ezeket az ösztönöket. Akkor lesz valaki igazán boldog, ha vissza tud térni a gyermekkori álmokhoz, és meg tudja valósítani őket, mert az az ő igazi útja. Most nagyon boldog vagyok, mert lehetőségünk nyílt arra, hogy a jövő évtől a feleségemmel természetes gyógymódokról tanulunk majd.

– Hogyan indult el a közös életetek?

– Eszter és Attila: Mint a fiatalok nagy többsége, egy szórakozóhelyen ismerkedtünk meg. Ami érdekes az egészben: megismerkedésünk után mi szinte azonnal együtt is éltünk. Borsra költöztünk, itt született az első négy gyerekünk is. Valahogy mindig egy hullámhosszon működtünk, amikor rossz úton jártunk is, együtt toltuk a „szekeret” arrafelé. A jó úton, a változás felé is együtt indultunk el.

– Sok gyerek szegénység, mondják sokan. Ti mit gondoltok erről?

– Eszter: Az egyik legkorábbi emlékem gyerekkoromból: körülbelül úgy hároméves lehettem, amikor azt mondtam, hogy én felnőttként majd boldog leszek és hét gyerekem lesz. A családban sokszor viccelődve kérdezgettek is, hogy: mondd csak Eszterke, hány gyereked is lesz majd, ha nagy leszel? Már talán akkor is értettem, hogy a gyerekek számával a szeretet is egyre csak nő az emberben. Erről eszembe jut egy kedvenc Andersen-mesénk, amelyben egy találós kérdés szerepel: mi az, amit, ha kettéosztunk, több lesz belőle? A válasz pedig természetesen a szeretet.

Az előítéletek nem igazán fontosak számunkra. A szegénység fogalma is pont olyan, mint a szépség, ki dönti el azt, hogy ki számít szegénynek, szépnek? A világ, amelyik mindig arra törekszik, hogy sóvárogjunk valami több után, sose legyünk megelégedve azzal, amink van.

– Attila: Sokan furcsán néznek ránk, mikor kiderül, hogy öt gyereket nevelünk. Sokan fordultak el tőlünk, mikor elkezdtünk a szívünk szavát követve élni. Ez az út azonban nagyon sok mindenre megtanított. Ahogy a gyerekek sorban megszületnek, az ember egyre inkább rájön, hogy nincs értelme az anyagiaknak, a lényeg valahol máshol van.

– Jelenleg Köbölkúton éltek egy tanyán. Mi indította el a változást?

– Eszter: Nagyobb tartozást halmoztam fel, ez indított el bennünket az úton. Akkor Attilától kaptam egy füzetet Önfenntartáscímmel. Megkért, hogy minden kiadást és bevételt pontosan, az utolsó lejig vezessek ebbe. Ez nagyon sokat változtatott a pénzhez való viszonyunkon. Rájöttünk, hogy mennyi felesleges dologra költöttünk addig, és megtanított félretenni a pénzt. Az így összegyűjtött összegből vettük meg később a tanyát.

– Attila: Az anyagiakhoz való tudatos hozzáállás teljesen más életszemléletet is hozott magával. Elkezdtünk odafigyelve élni, állatokat tartottunk, igyekeztünk előteremteni mindent magunknak, így a kiadásaink is jelentősen csökkentek. Megszületett a vágy egy másfajta élettérre: tanyákat kezdtünk kutatni a környéken. Sokáig kerestünk, és végül egy köbölkúti út hozta el a várva várt álom beteljesülését. Két tanya volt a falu két végében. Miután az elsőt megnéztük, amely szépen felújított, rendezett épület volt, Eszter már nem is akarta a másikat látni, azt mondta, hogy jó lesz ez nekünk. Engem mégis hajtott valami, hogy elmenjünk a másik helyre is. Amikor megláttuk a gyönyörű régi faragott fakaput, a fagerendás mennyezetet a házban, már tudtuk, hogy itt fogunk maradni.

– Véleményetek szerint melyek egy jó házasság alappillérei?

– Eszter: Nincsenek előre megírt receptek semmire sem, így a házasságra sem. De vannak örök érvényű dolgok, amik mindenütt igazak. Egy kapcsolatot, családot, házasságot, szerintem a közös cél, a hit és szeretet kell, hogy összetartson. A szeretet alatt nemcsak a másikhoz való ragaszkodást értem. Arról szól, hogy az embernek először el kell fogadnia, szeretnie kell saját magát úgy, ahogy van, hiszen csak akkor tudja majd a társát, gyerekét is szeretni és elfogadni igazi valójában. Meg kell tanulnunk újra szeretni, visszatalálni az útra, amin gyerekként jártunk, amit a sok anyag (anyagi javak) közt elvesztettünk.

– Attila: Manapság nagyon sok házasság megy tönkre a pénzcent­rikusság miatt. Egész évben hajszoljuk az anyagiakat, és ezt nem tudjuk pótolni két hét szabadsággal, ünnepnapokkal. A hétköznapokban kell ott lenni, jelen lenni, amikor szükség van ránk. Elfelejtettük szeretni, tisztelni saját magunkat, és ha az egyénnel baj van, hát hogyne lenne a közösségekkel, családokkal, házasságokkal is.

– Mit jelent számotokra az ünnep?

– Eszter és Attila: Gyerekként nem volt díszítés, sallang. Kalács volt, csendesség volt. Nem emlékszem rá, hogy valaha is kaptam volna a nagyszüleimtől ajándékot, vagy ők adtak volna egymásnak, mégis boldogabbak voltak az ünnepnapok. Az emberek várták, örültek a fénynek (napforduló). Számba vették az eltelt esztendőt, és tervezték a következőt. Palántákat neveltek az ablakban, készítették a magvakat a tavaszi ültetéshez. A természettel foglalkoztak, az élettel, hogy új élet sarjadjon majd a tavaszi napsütéssel. Mi már nem tudjuk azt tenni (és nem is kell), amit az őseink, hisz ez nagyon régen volt. Meg kell találnunk a saját utunk, a képet, amit ők is követtek. Mikor a nagytaták régen diófát ültettek, azt úgy tették, hogy már az unokákra is gondoltak, akik majd a fa árnyékában ülnek. Meg kell újra tanulnunk igazából adni, olyat adni, aminek a gyümölcseit mi lehet, már nem fogjuk élvezni, de az unokáink, az utánunk következők igen.

Az ünnep valahol elveszett, csak a külsőségek maradtak. Fontosabbak lettek mindennél. Olvastam valahol és nagyon igaz a mai világra, hogy nincsenek már közösségek, amik megtartsák az embereket, ma pszichiáterek vannak. Régen minden embernek megvolt a maga szerepe a közösségben: a falu bolondja például előre jelezte, ha nagy vihar közelített. Mert nincsenek hiábavaló életek, ahonnan elvettek valamit, ott kárpótolta a mindenható azt egy másik adománnyal.

Az lesz majd az igazi ünnep, amikor fel tudunk másokat is emelni magunkhoz, nem hagyunk senkit egyedül elveszni.


Írta: Ványa Blanka