Mindig ki kell mondani az igazságot

D. Mészáros Elek újságírónak tavaly jelent meg első riportkötete Albion fóliasátrai alatt címmel

Vannak olyan emberek, akiket a Jóisten is írásra teremtett. D. Mészáros Elek író, újságíró, volt kollégám közéjük tartozik. Csodálatos, míves nyelvezetével elmondja azt, amit sokan érzünk, gondolunk, de nem tudunk megfogalmazni. Beszél helyettünk a világról, igazságról és életről.

– Hogyan emlékszel vissza a gyerekkori énedre?

– Érdekes módon az egész életemet a konfliktusok jellemezték és jellemzik a mai napig is. Valahol már akkor azt éreztem, hogy  akaratlanul is mindig kilógok a sorból. Talán a túlzott őszinteségemmel volt a baj, az igazságérzettel, ami sosem engedte, hogy hallgassak. Pedig néha lehet jobb lett volna. Így történt az, hogy hatodik osztályosként átkerültem szülőfalumból, Kiskerekiből, a székelyhídi iskolába. Egy akkor drasztikus módszereiről hírhedt párttitkár igazgató kegyetlen fenyítése vezetett el idáig. Mi volt a bűnöm? Igazából semmi, csak annyi, hogy gyermeki őszinteséggel, már akkor is ki mertem mondani az igazságot.

– Biztosan akadtak azért bőven boldog pillanatok is, melyekre szívesen emlékszel…

– A problémákat mindig sikerélmények követték. Ezek váltakozásából áll tulajdonképpen össze az egész életem. Ötödik osztályban magyar órán azt a feladatot kaptuk a tanárunktól, hogy írjunk levelet egy akkor élő költőnek, írónak. Néhány próbálkozás után én stílusosan vers formában írtam meg levelem Kányádi Sándornak, amely annyira jól sikerült, hogy a tanárunk el is küldte a költőnek. Ő pedig válaszolt, és levelezésbe kezdtünk. Ígéretet is kaptam akkor tőle, amely azóta szállóigévé vált: „hozzátok elmegyek, ha addig élek is”. Megtörtént az ünnepélyes látogatás, melyre összegyűlt a környékbeli falvak apraja-nagyja. Én pedig, mint a történet „írója”, szalagos orosz magnóval dokumentáltam a történteket. A felvétel sajnos elveszett, de az emlékeimből nem lehet kitörölni. Ez volt életem első riporteri munkája.

– Hogyan képzelte el magát a kicsi Elek felnőttként?

– Érdekes, hogy mennyi minden sűríthető bele az ötödik osztályos tanévbe. Ennek az évnek az elején ugyanis az osztályfőnöknőnk arra kért minket, írjunk egy fogalmazást Mi leszek, ha nagy leszek? címmel. Én pedig gyermekfejjel akkor azt írtam, hogy vagy író, újságíró vagy pedig pap szeretnék lenni. Ez a két szakma maradt mindig az örök dilemmám és nem sokon múlott, hogy végül az előbbit és nem az utóbbit választottam. Ha komolyan belegondolok, engem gyerekként a templomban az ótestamentumi történetek fogtak meg, a meseszerűségük, nem a teológiai részük. Tehát valahol ebben a rajongásban is az irodalmi vonal ütött vissza.

– Milyen lenyomatot hagytak maguk után az iskolás évek?

– Életem talán két legfontosabb példaképét ismertem meg az iskolapadban ülve. Egykori osztályfőnöknőmet, Keresztény Mária orosz szakos tanárnőt, aki az irodalom iránti szeretet első cseppjeit szórta szét a lelkemben, és akivel végérvényesen összefonódott a sorsom. Őt bármikor bármilyen élethelyzetben hívhattam, kereshettem, ez a mai napig így van. A nemrég megjelent könyvem bemutatójára is eljött. Nagyon megható pillanat volt. Bemutattam őt minden ott jelenlévőnek, és mindenkit megkértem, hogy hazaérkezése után gondolkodjon el azon, hogy melyik tanára tudott igazán mélyen hatni a lelkére. Mindenkit arra bíztattam, keresse fel most azt a személyt, míg nem késő. Mert az életünk gyorsan pereg, nem érdemes halogatni, másnapra hagyni a dolgokat. A másik ilyen tanárnőm Sóki Ilona magyar szakos tanárnő volt. Ha ő nincs, nem lett volna belőlem senki, mert én mindig amolyan tehetséges, de nem túl szorgalmas diák voltam az iskolában.

– Hogyan indult az újságírói pályád?

– Az én utam igen későn, hosszan és göröngyösen ívelt az írás felé. Székelyhídon akkoriban tíz osztályt lehetett elvégezni. Innen Nagyváradra, a mai Ady Endre Elméleti Líceumba, akkori nevén az Alexandru Moghioroșba kerültem, ahol Tuduka Oszkár – akit én bátran csak polihisztornak titulálnék – lett a magyartanárom. Az ő révén majdnem egyenes út vezetett az áhított újságírásig, hisz felvételi ajánlatot kaptam az akkori Ștefan Gheorghiu-pártegyetemre, ami akkoriban óriási dolognak számított. Ám végül mégsem éltem a tálcán kínált lehetőséggel, mert az élet ismét közbeszólt. Kiderült, hogy édesapa leszek, és ez mindent felülírt. Ezután hosszú munkás évtizedek következtek, amikor a mindennapi kétkezi munka, a periférián való élet majdnem letörölte a múzsa csókját a homlokomról. 1989-ben édesapám halála és a szülőfalumba való visszatérésem újra közelebb hozott a rég vágyott gyermekkori álomhoz. Felkértek, hogy végezzem el a nagyváradi sajtókollégiumot, és ezután mindig megtaláltak a munkalehetőségek is. Számos lapban dolgoztam az évek során és mindenütt bővültek az ismereteim, tapasztalataim is, amiért végtelenül hálás vagyok. Amit ma megírok, azt nem feltétlenül így írtam volna meg húsz évvel ezelőtt. Az évek lerakódtak, a dolgok idővel kikristályosodtak.

– Milyen az, amikor az ember a hobbijának élhet?

– Újságírói pályafutásom nem az a klasszikus tankönyvi példa. Mindig többarcú életet éltem, nem tudtam az életem teljességében az irodalomnak szentelni. Először családapa voltam. Negyven év házasság alatt hat csodálatos gyereket neveltünk fel a volt feleségemmel. Reggel elmentem dolgozni, majd hazaérve szántottam-vetettem, állatokat tenyésztettem, hogy a gyermekeim, családom sosem nélkülözzön semmit, ne érezzék úgy, hogy túl sokan vagyunk, és nem jut valamire. Majd csak ezután, a harmadik műszakban voltam értelmiségi ember, újságíró. Semmit sem bántam meg, minden leckéből tanul az ember valamit, és a legfontosabb célom így értem el. Meg tudtam tanítani a gyermekeimnek, sosem késő el- vagy újrakezdeni a dolgokat. Kitartás legyen, és a Jóisten kísérje a lépteinket.

– Tavaly egy hetedik gyereknek, egy novellafűzérnek „adtál  életet”…

– Valóban ez a kései szülés sok mindenre rávilágított számomra az élettel kapcsolatban, és az eddigi tapasztalataim egyfajta összegzéséhez vezetett. A külföldi vendégmunka napjaink egyik legjelentősebb és talán legégetőbb megoldandó problémájává nőtte ki magát. A kötet rávilágít arra, hogy ebben a mai széthulló világban mennyire fontosak is az emberi kapcsolatok. Mennyire fontos lenne, hogy ne elrohanjunk a problémák elől, hanem próbáljuk megjavítani azt, ami tönkrement ahelyett, hogy gyorsan kidobnánk. Mennyire fontos az, hogy minden körülmények közt is ki kell mondani az igazságot egy olyan világban, ami a misztifikációra, hazugságokra, félrevezetésre épül. Rávilágít arra, hogy amíg az anyagi javakat hajhászva építjük az ingatlanunk, jólétünk falait, addig sajnos nagyon sok esetben a családi kötelékek tartófalai bomlanak és dőlnek össze. Látképet ad a sokarcú emberek világáról és keresi az örök választ arra a kérdésre, hogy milyen a valódi énünk, kik is vagyunk valójában. Nem utolsó sorban pedig nyelvi csemege. Az ízes magyar nyelv zamatát szeretné visszaadni egy olyan világban, amikor a rövid, emotikonokkal teletűzdelt kommunikáció virágkorát éljük.

– Hogyan tovább, milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Az embernek mindig vannak tervei. De ahogy mondják: ember tervez, Isten végez. A bizalmunkat belé kell fektetnünk. Számos tervem van. Jelenleg kertépítő mérnöki szakon tanulok Nagyváradon. Sokszor érzem azt, most jött el az én időm, hisz az én életemben kicsit fordított sorrendben történtek a dolgok, a karrierépítés későbbre tolódott. Így most ezt az időszakot kibontakozásként élem meg. Szeretném még képezni magam és újabb köteteket kiadni.

– Van-e olyan könyv, idézet, ami a legjobban jellemzi az életed?

– Bár tudom, közhelyesen hangzik, de egyre inkább úgy érzem, hogy a Biblia mindennek az alapja és értelme. Erre sajnos sokan csak őszülő fejjel eszmélünk rá. Mindig elhisszük, hogy van még időnk, azonban semmit sem vehetünk biztosra. A nagy rendező odafentről figyel minket, az utasításokat megadta, mindegy, hogy mellék- vagy főszereplők vagyunk a darabban. Csak olvasnunk kellene a sorok között, mert minden rajtunk múlik. Magamra jelentéktelen kis mellékszereplőként tekintek. Mondjuk azt, hogy  pincér vagyok, aki behoz egy pohár vizet. Azonban, ha jól játszom a szerepem, valaki már nem marad szomjas. És nekem ez a legfontosabb életfeladatom.