Nem mindennapi kiegészítés a „hirtelen véget érő” múlt havi dr. Kecskeméti István-interjúhoz

Egy teljes, értelemmel telt élet bontakozott ki szemünk láttára s fülünk hallatára, amikor dr. Kecskeméti István eljött Székelyhídra, kamerák előtt mesélt vargabetűkkel tűzdelt életéről, s e törések ellenére sikerrel bejárt orvosi pályájáról az Ér Hangja Egyesület meghívására. Az én tisztem volt ezt papírra vetni, így született meg a Kágya az én boldog világom című cikk (Ér hangja, 2019. szeptember). A kedves olvasók visszajelzéseire örömest hivatkozva („Csak ennyi? Olyan hirtelen van vége, mintha nem is lenne…”) próbáljuk a titkok világát kerekíteni.

A Nagykágyán töltött tizennégy év, bár hosszú időt ölel fel, lényegében, egy havilap hasábjaira ennyi, vagy mondhatjuk, hogy ennyire sikeredett. Sejtésem, hogy inkább…, talán…, mert a titkokból sosem elég. Ezekkel viszont, mármint a titkokkal, csínján kell bánni. Azt elárulhatom, hogy kezembe került egy levél, melyben a kedves, derűs, mindig mosolygó szemű gyermekpszichiáter mesél arról, hogy bizony kórházigazgató-kutatóorvosnak lenni nem gyermekjáték, az orvosláson kívül nagyon sok apró-cseprő dologra kell figyelnie. Következzen hát néhány mindennapi dolog, ami senki számára nem titok, ezért hajlamosak vagyunk nem észrevenni.

Emberek nem fakuló emléke

Elsőként essék szó emberekről, akik remélhetőleg nem csak Kecskeméti István doktor emlékezetében hagytak eleven, említésre méltó nyomot. Ilyen lehet Máda bácsi, az akkori párttitkár, Otrava bácsi, Lungár bácsi és sógora, Fodor Jóska bácsi, aki minden szükségest be tudott szerezni, és lehetőség szerint be is szerzett. Jóvoltából a híres bályoki vadászatok után Ica néni és Barta bácsi szakácstudományának köszönhetően őzből és vaddisznóból készült ételek kerültek a nagykágyai gondozottak asztalára. Ám ki nem maradhat Zdrobáné, a titkárnő, aki szövegbe öntötte a kiváló gyermekpszichiáter számos tudományos dolgozatát, természetesen az akkori idők divatja szerint, írógépen. Ugyanezen eszköz billentyűit pötyögtetve, ugyanazon kezek által született az évtizedek múltán megjelent könyv is, diktálás után. Bizonytalanságom késztetett, hogy utánanézzek a könyvnek. Amit találtam: Povestea unei vieţi / Egy élet története. Meséje? A könyv választott mottója („Szeress, és tégy, amit akarsz!”) Szent Ágostont idézi, cseppet sem lepett meg. A teljes figyelmeztetése ekképpen szól:„Igen rövid parancsot kaptál: / Szeress, és tégy, amit akarsz. / Ha hallgatsz, szeretetből hallgass; / ha kiáltasz, szeretetből kiálts; / ha korholsz, szeretetből korholj; / ha kímélsz valakit, szeretetből kíméld; / a szeretet gyökere legyen meg benned, / s ebből a gyökérből csak jó fakad.” Tökéletesen illenek e sorok ahhoz a képhez, mi bennem ébredt a könyv írójával való rövidke beszélgetés nyomán.

A két szerelem

Dr. Kecskeméti István egy asszonyt szeretett egy életen át, „az én Puşám”, ahogy ma is emlegeti. Ez az asszony mellette állt jóban-rosszban, feleségként és kollégaként, lévén ő is orvos. Társa volt, csomagolt amikor menni kellett, és vele együtt indult, amikor egyik helyről a másikra vetette a sors, a politika szele, a hatalom akarata, nevezze mindenki tetszése szerint. Mellette állt akkor is, amikor nem engedett a választott hivatásának etikájához való ragaszkodásából, abból, amit jónak, gyógyítónak, hasznosnak tartott.

A másik szerelem, a hivatás, ami kísérőjéül szegődött egy életen át: a gyermekek elme- és ideggyógyászata. E téren tudományos munkásságának elismerése nem maradt el, csak… imént említettem ama bizonyos „szeleket”. Az orvostudomány doktora címét 1971 tavaszán védte meg, ahogy maga vall erről: szerencséjére. Ugyanez év nyarán ugyanis – a Ceauşescu házaspár Kínába és Észak-Koreába tett látogatásáról hazatérve – a diktátor az úgynevezett júliusi tézisekkel bevezette, hogy csak a megyei első titkár ajánlásával és Elena Ceauşescu személyes engedélyével adhatóak új doktori címek.

A kommunizmus bolondériái

Kecskeméti tagja lett az egészségügyi minisztérium elmegyógyászati bizottságának, szervezője volt több tudományos konferenciának, viszonylagos liberalizáció nyomán 1964 és 1971 között fél világ szaktekintélyével levelezett, társaságuk tagságát ajánlották számára a nyugatnémet gyermekelme-gyógyászok. Ez utóbbi megtiszteltetésről kénytelen volt lemondani, mert elegáns, jókötésű fiatalember tolmácsolásával érkezett a figyelmeztetés: „Véleményünk szerint nem ajánlatos e tagságot elfogadni.”

Az írások, előírások számosak, kötelezőek és a korra jellemzőek voltak, elvtárs is akadt az esetleges elmulasztásuk számon kérésére. Például: „nincs betartva az aranyszabály, miszerint minden négyzetméteren gabonát kell termeszteni!” A „felvilágosító” útbaigazítást követően, hiszen pár évtizeddel ezelőtt Máramarosból még tutajon szállították Székelyhídig a sót, rögtön érkezett a kézenfekvő megoldás: akkor „a vizes területeken bambuszt kell termelni!” De voltak összevillanó tekintetek, melyek mosolyából olvasható volt a ki nem mondott gondolat: Mao Ce-tung kínai főtitkár elvtárstól lehetne kérni pár Ursus melanoleucát, azaz bambuszpandát!

A „szervezkedés” megszervezése

Ami igazi gondot s fejtörést okozott az akkoriban előszeretettel véghez vitt „szervezkedés”, ami során pár évente el kellett bocsátani fél tucat alkalmazottat. A kórház személyzet nélkül maradt, néhány család számára pedig kérdésessé vált a mindennapi kenyér. Nem azonnal, de pár hónap elteltével mindenkinek újra volt munkája, mert emberséges, mindenre odafigyelő doktor igazgatta a nagykágyai kórházat. A friss diplomával felügyelete alá kinevezett orvosok közül dr. Aurel Cherechianu, dr. Sárközi Sándor és dr. Kolcsár Sándor, akiket komoly tanulásra fogott, ragyogó eredményeket értek el… de külföldön, sajnos az országban egyetlen tanítványa sem maradt. Az ápolónőket, akik szám szerint 187-en fordultak meg az intézetben, felesége vezette be az ideg- és elmegyógyászat-gondozás fortélyainak ismeretébe.

Apró-cseprő, mindennapi dolgok

A műhelyek felszerelése úgy állt össze, hogy a megyénél fölösleges „lomokat” el kellett „kunyerálni”, így lett satupad, asztalosmunkákhoz használható gépek, olajfűtés. A tisztaság megőrzéséhez a kályhákat át kellett rakatni úgy, hogy a folyosóról lehessen tüzelni. A kastély termeit összekötő ajtók be lettek falazva, minden szoba a folyosóra nyílt, ha felütötte fejét a kanyaró vagy bárányhimlő, nem terjedt egyik helyiségből a másikba. A gyermekek a biztonságossá tett autóroncsot vezethették, ami a játszótéren állt a hinták és homokozó társaságában. A sok éven át kínos problémát jelentő vízellátás gondja kútfúrással, egy ügyes, ötletes ezermester, Ötvös Sanyi villanyszerelő segítségével beszerelt villanymotorral hajtott kézipumpával és a padláson elhelyezett tartállyal oldódott meg. Így lett a napi 4-5 köbméter víz mennyisége 50-60 köbméter.

Ha jól belegondolunk, ezek sem kis dolgok, jó gazdája volt dr. Kecskeméti István az általa vezetett neuropszichiátriai betegségben szenvedő gyermekek otthonának, s az ennek helyt adó épületnek is, a nagykágyai Pongrácz-kastélynak. Mondhatnám, hogy itt a vége, fuss el véle, és talán ezt mindenki el is fogadhatná. De nem állom meg, hogy ne idézzek szó szerint a már említett levélből: „… a lakásunk előtt csobogó csermely és a kerítés közt földbeszúrtam két szomorúfűz ágacskát, melyek idővel gyönyörű fákká változtak. Ezeket utódom kivágatta, megmaradt viszont a baromfiudvarunkban elültetett diófa, amit a székelyhídi Tóth nénitől kaptam.”


Írta: Rupárcsics Judit Csilla