Tóth Tibor sok mindenben kipróbálta magát az évek során. Művész, műszerész, katonai szanitéc, ápoló. Jelenleg az egészségügyben tevékenykedik ápolóként egy budapesti kórházban, de az élete fordulóponthoz érkezett. Hamarosan útjára indít egy rég dédelgetett álmot: fazekasműhelyt nyit Székelyhídon.

 

 

– Kevés az olyan ember, aki azonnal megtalálja az igazi hivatását. Hogy történt ez az ön esetében?


– Mindig ott volt mellettem, de mégsem találtam rá olyan könnyen. Már az állami mezőgazdasági vállalat (gostat) óvodájában szerettem gyurmázni, alkotni. Később tinédzserként jöttek a nyári tiszadobi táborok az Ifjúsági Keresztyén Egyesülettel (IKE), ahol évente lehetőség nyílt az agyagozásra, művészkedésre. Ez hobbiként indult, mert ekkor még lelkesen készültem az egyetemi felvételire, biológia–kémia szakra. Időközben ez mégsem így alakult és ekkor egy évig betekintést nyertem a gyári munkások életébe. Édesapám mellett műszerészként dolgoztam egy helyi gyárban, de már ekkor megszületett az erős elhatározás, hogy nem ez az én utam. Ezután rátaláltam a nagyváradi Vasile Voiculescu egészségügyi iskolára, amit asszisztens szakon sikeresen el is végeztem, közben pedig a katonaságot is megjártam, főszanitéc voltam az egyik nagyváradi alakulatnál. Ezután jött Budapest, ahol hamarosan munkát találtam, jelenleg is itt dolgozom az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézetben.

 
– Egészségügy és fazekasság igen eltérő utak. Hogy talált vissza a kézművességhez?


– Igazán soha nem is tértem le az útról, csak néha kicsit háttérbe került a művészet. Már Budapesten dolgoztam, amikor az egyik kollégám egy újsághirdetésre hívta fel a figyelmem. A Népi Mesterségek és Művészetek Szakközépiskolája (http://www.guzsalyas.hu) felvételit hirdetett. Hisz ez pont az, amire én vágytam, mert a kézművesség folyamatosan az életem része volt valamilyen módon. Jelentkeztem, és két év alatt sikeresen el is végeztem az iskolát, ahol tiszafüredi népi kerámiát tanultam. A mesterem Horvát László volt, aki egy híres fazekasdinasztia leszármazottja, akihez a mai napig is tanácsért fordulhatok, ha szükségem lenne rá. Az iskola mellett már ebben az időben is kurátora voltam egy művészeti alapítványnak a budapesti Helikon-Art Művészeti Alapítványnak (http://www.amh.hu), amellyel művészeti táborokat szervezünk Balatonszenesen, már úgy hat-hét éve.

 

 


– A tehetségére családi örökségként vagy talentumként tekint?


– Talán kicsit mindkettő igaz. Részben családi örökség, hisz édesanyám kiváló kézügyességgel rendelkezik. Szakmája szerint hivatásos varrónő, azonban néhány éve felfedezett egy benne rejlő képességet. Volt egy kis fonott kosarunk, melyet mindenki megcsodált a családban gyerekkoromtól kezdve. Én és a testvérem is nagyon szerettünk és időközben a csodálatot meg is sínylette a kosárka, hisz elszakadt a füle és az akasztója. Édesanyám ekkor kezdett el érdeklődni a szalmafonás iránt és azóta számos szebbnél-szebb dolog kerül ki a kezei közül. Másrészről azonban talentumként tekintek a kézügyességemre, hisz én vagyok a család első fazekasa.

 
– Hogy lesz hobbiból hivatás?


– Ezt az ember valahogy mindig érzi legbelül. Például nekem is van sok kollégám az egészségügyben, akik azt mondják, hogy a Jóisten őket ápolónak teremtette, ez az a dolog, amit egész életükben végezni szeretnének majd. Az én esetem kicsit más. Nagyon szeretem az ápolói szakmát és a vele járó feladatokat, de mindig is tudtam, hogy nekem nem ez az elhivatottságom, ez egy olyan hely, ahová az Úr odatett, hogy most ezt csináld, most ez a te helyed. A fazekassággal már más a helyzet. Úgy érzem, ez az a szakma, amit nekem teremtettek, amit akár életem végéig is szívesen művelnék. Ezért nemsokára az egészségügyi szakmám, egy időre szögre akasztom, hogy a fazekasságnak élhessek.

 


– Mit jelent önnek ez az időszak?


– Az elmúlt hónapok a változásról szóltak. Megszületett egy álom, mely reményeim szerint az idei évben meg is valósul majd. A tavalyi évben családi összefogással megkezdtük építeni a fazekasműhelyt, mely hamarosan, nyár elejére el fog készülni. Ezután jön majd az én munkám a kísérletezés, a vállalkozás beindítása, melyet a hivatalos indulás, munkásfelvétel és a gyártás beindítása követ majd.

 
– Mit vár a jövőtől?


– Nem lesz könnyű, ezt már most tudom, de pozitívan tekintek a jövőre. Nagyon sok energia, munka és remény van ebben a tervben. Sok mindent tervezek a jövőre nézve is. Az egyedi alkotások mellett tömegtermelést is be fogok indítani, mely a műhely jövőjét alapozza majd meg. Például különböző gyógyfürdők, üdülőhelyek számára készülnek majd emlékplakettek. Természetesen ez nem megy az egyediség rovására, hiszen egy művész ebbe is bele tud csempészni valamit a saját lelkéből, felfogásából. A fazekasműhely beindítása mellett szeretném folytatni a mûvészeti táborok szervezését is, melyeket akár helyi szintre is szívesen átültetek majd.

 
– Véleménye szerint melyik az a szó, kifejezés, amely a leginkább jellemzi önt és a munkáját?


– Az én szavaim az építés, értéképítés. A cél mindig az, hogy valami újat hozzunk létre, hogy a régi értékeket új alapokra tudjuk emelni. Ahogy minden változik körülöttünk, úgy változik a népművészet is ezzel egy időben. Művészként az én feladatom, hogy megtaláljam a helyét, szerepét a modern világ dolgai közt és hogy ebből továbbadjak valamit az utánam következőknek.

 
Ványa Blanka