Megáll az idő

Beszélgetés Szabó Ferencz székelyhídi fényképésszel, fafaragóval

Amikor a régi fekete-fehér fenyképeim nézegetem, mindig az ő arca jut eszembe. Ő volt gyerekkorom fényképész bácsija, s kicsit nosztalgikus érzéssel gondolok vissza azokra a régi szép időkre. A fényképészműhely már évek óta bezárt, de egy ideje zajokat hallok kiszűrődni a régi helyről. Így hát felkerekedem, és elmegyek kideríteni mi is történik a zárt ajtók mögött. Mi történt a hosszú évek során azzal a Szabó Ferenczcel, aki nekem még mindig olyan, mint az emlékeimben.

– Hogyan került kapcsolatba a fényképészettel?

– A fotózás egy hobbiból indult, mint számos fontos dolog az életemben. Kezdetben nekem is ugyanolyan Smena 8-as gépem volt, mint abban az időben szinte mindenkinek. Ezzel kísérletezgettem, tanulgattam a barátaimtól, akik közül sokan már akkor komoly szinten foglalkoztak ezzel a szakmával. Hamarosan rátaláltam a nagyváradi Tavirózsa Fotóklub tanfolyamára, ahol elvégeztem egy kurzust, melyről szakképesítést is kaptam. A tanfolyam vezetője az a Tóth István volt, aki ma is az Országos Fotószövetség elnöke. Ezután munkába álltam kisiparos fényképészként, és időközben vettem egy komolyabb gépet is, egy Zenitet.

– Emlékeimben csak az ön képe él, mint székelyhídi fényképész. Milyen múltja volt akkoriban Székelyhídon a fotóművészetnek?

– A székelyhídi fényképészet már akkor is komoly múltra tekintett vissza. 1921-től Bíró Ferenc kezdett el komolyan foglalkozni a fotóművészettel, majd utódja, Erdőháti Géza lett a Székelyhídi Fotóműhely elnöke. Ő komoly gárdát alakított ki, számos tanítvány szerveződött köré. Belőlük alakult ki az akkori szövetkezet fotóműhelyének csapata. Ők mindketten a székelyhídi fotótörténelem nagy alakjai, akik hobbiként festészettel is foglalkoztak. Ennek a hobbinak köszönhetően Erdőháti Géza fekete-fehér képekből színeseket készített, olyan módon, hogy a felnagyított képeket kiszínezte. Ez egyéni módszer volt, ami nagyon érdekes a mai ember számára, amikor már nehezen tudjuk elképzelni azt is, hogy valaha ilyesmi létezett.

– Milyen átalakuláson ment át az idők során a fényképészet?

– A változás hatalmas és szemmel látható. Ma már mindenki modernebbnél- modernebb gépeket vásárol és fényképez. Nem kell hozzá komolyabb tudás, hogy az ember elkészítsen vagy kinyomtasson egy képet. Kezdetben üveglapos, fémlemezes technikát alkalmaztak. Megjelentek a filmek, amiket sötétkamrában kellett előhívni, melynek számos lépése volt. Komoly vegyszerekkel kellett dolgozni és szakértelem szükségeltetett a használatukhoz, mivel sok közülük igen mérgező volt. A fényképezőgéppel sem bántak olyan hanyagul mint manapság, hisz most állandóan kattogtatunk és legfeljebb ha nem lesz jó, majd kitöröljük. Azonban akkor minden a megfelelő helyen kellett legyen, hisz a filmről nem lehetett törölni, nem engedhette meg magának az ember a hiba lehetőségét. Nem volt Photoshop (számítógépes képszerkesztő program – szerk. megj.), a filmen a képeket retusálták nagyításos technikával. Természetesen erre a szélesebb filmeknél volt nagyobb lehetőség, egy kisebb filmet nem lehetett túlzottan felnagyítani.

– Mi történt a modern technikák megjelenésével?

– A ’90-es évek vége felé már csökkent az igény a fotóműhelyek iránt. Már mindenki otthon készített képeket, legfennebb csak előhívatni hozták be a képeket hozzám, amiket ekkor már Nagyváradra vittem be. Megváltozott a világ, megváltoztak az igények. A hagyományos fotózás költségesebb lett, már nem volt meg rá az a széleskörű igény, mint azelőtt. Az életem ekkor fordulóponthoz érkezett.

– Mi volt ez a fordulópont?

– Mindig nagyon szerettem a kézműves dolgokat. Megjelent egy új hobbi, új szerelem, a fafaragás, ami ugyanolyan hévvel ragadott magával, mint annak idején a fényképezés szenvedélye. Belevetettem magam a tanulmányozásába, a technikák kitanulásába. Sok ismerősöm volt már ekkor is. Közülük az egyik legtehetségesebb Érsemjénben Láposi Ferenc, aki nagyon komoly szinten űzi a fafaragó szakmát. Tőle nagyon sokat tanultam, és hálás vagyok mindenért. A másik ismerős, az erdész Cernuta bácsi volt, aki hobbiként fafaragással foglalkozott szabadidejében. És ott volt Szilágyi Mihály is, aki gyönyörű faragott dolgokat tudott készíteni. Sajnos ők azóta már nincsenek köztünk. Azóta hobbiként a régi kis fotóműhelyben szabadidőmben faragok. Időközben tanítványok is jöttek, akiknek próbálom megmutatni, amit másoktól ellestem. Néha eljönnek a gyerekek a műhely körüli tömbházakból. Ennek nagyon örülök, próbálom felkelteni az érdeklődésük a faragás iránt.

– Milyen jövőképe van?

– Nagyon szeretnék gyerekeket oktatni. Egyik legnagyobb álmom, ha a régi kastély helyén elkészül majd a Szent Ferenc-gyerekotthon, hogy ott gyerekeket taníthassak fafaragásra. Vagy egy kis műhely is megtenné, ahol megvan a megfelelő körülmény és tér ahhoz, hogy ez megvalósulhasson. A fafaragás régi hagyomány vidékünkön, de ahogy sok más népi tevékenység, sajnos ez is kihalófélben van. Nagyon sok problémás gyerek van manapság, akiknek, én úgy hiszem, egy hasonló jellegű tevékenység sokat segíthetne a beilleszkedésben. És nem csak nekik jelenthet jó elfoglaltságot a fafaragás, hanem minden gyereknek megtanítja az alkotás örömét. Azt, hogy valamit én a saját két kezemmel, munkámmal állítok elő. Megtanítja a gyerekeket értékelni a dolgokat egy értékvesztett modern világban!

Ványa Blanka