Beszélgetés Sorbán Juliánna esztétikai pedikűrössel, aki egész életében keményen küzdött álmaiért

Sorbán Julianna pedikűrös mindig csupa mosollyal fogad mindenkit, akár az utcán, akár az otthonában találkozunk vele. Valami olyat tud, amit manapság sajnos nagyon sokan elfelejtettek: értékelni az életet és meglátni másokban is az értéket. Múltról, jelenről, munkáról, tapasztalatokról és hitről beszélgettünk.

– Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?

– Hároméves voltam, amikor elváltak a szüleim, ezután az anyai nagyszüleim neveltek tovább engem és az öcsémet. Az apukám nem tartotta velünk a kapcsolatot, anyukám pedig új családot alapított, és a mellettünk lévő házba költözött. Soha nem éreztem a hiányukat, az édesanyámra mindig egy nagy testvérként gondoltam. Később, amikor ő is igazán felnőtt az anyasághoz, sokat változtatott a viselkedésén, jó anya vált belőle, aki nagyon szereti a családját, és erre a szeretetre nevelt bennünket is.

Nagyon eleven, fiús gyermek voltam, mindenre felmásztam, a fiúkkal fociztam. „Pajkos gyerek”, így hívott a nagytatám, aki egy igazi ezermester volt. Mindent meg tudott javítani, és mindig megengedte, hogy segítség gyanánt körülötte lábatlankodjunk. Nagyon sokat játszott velünk, elvitt minket a mezőre vadvirágot gyűjteni, felhőtlen gyerekkorunk volt mellette.

– Volt-e valamilyen gyerekkori álmod, amit a későbbiekben szerettél volna, ha valóra válik?

– Gyerekként, mint oly sokan, rengeteg álmot szőttem. A legnagyobb közülük talán az volt, hogy ha én egyszer felnövök, tanító néni leszek. Gyerekfejjel úgy láttam, hogy a cigány gyerekekkel nem úgy foglalkoznak, viselkednek az iskolában, mint a többi gyerekkel. Megkülönböztetettnek éreztem magunkat és ezen szerettem volna változtatni, ha egyszer én nagy leszek. Megszületett bennem egy vágy, hogy valamit tegyek a nemzetemért, amit az is fűtött, hogy a környezetemben sokszor hallottam magamról az ismerősök, rokonok szájából lekicsinylő szavakat: „majd te sem viszed sokra, hamar szülsz  két-három pulyát”. Meg akartam nekik mutatni, hogy nem fogok így élni, én többre fogom vinni, többet akarok az élettől.

– Hogyan emlékszel vissza az iskolás éveidre?

– Tizenhárom éves koromig tartott a boldog, gondtalan gyerekkor. Nem voltam a legjobb tanuló, de azért az első ötben mindig benne voltam. Az iskolai feladatok mellett nekem már kora gyerekkoromtól voltak otthoni feladataim is: mostam, vizet hordtam, kitakarítottam és a testvéreimre is sokszor vigyáztam, hogy ezzel is könnyítsek kicsit a nagymamámra háruló terheken. Azonban miután nagyapám súlyosan megbetegedett, mamám otthon kellett maradjon gondját viselni, és engem kivettek az iskolából, hogy dolgozni járhassak helyette. Ezek nagyon keserű, nehéz évek voltak, tövisként maradt bennem az iskolától való elszakadás. Először az akkori kollektívában (mezőgazdasági termelő szövetkezet – szerk. megj.) dolgoztam, ami nagyon hamar megszűnt. Ezután voltam napszámos, cipőgyári munkás és a jobb élet reményében Magyarországon is szerencsét próbáltam egy szőlészetben. Mindenütt végigkísért az iskola utáni vágyakozás. Így kapva kaptam az alkalmon, mikor hazaérve Székelyhídra egy szomszéd gyerektől meghallottam, hogy esti oktatás indul Második esély elnevezéssel.

– Milyen volt felnőtt fejjel újra iskolapadba ülni?

– Nagyon furcsa és el kell mondanom, hogy az elején szégyelltem is magam miatta. Az első nap úgy mentem be az iskolába, hogy előtte jó alaposan körbenéztem, nem jár-e arra valamilyen ismerős vagy barát, aki megláthat, és csak azután mentem be az ajtón. Ez a lépés azonban az egész életemet megváltoztatta. Első nap megismertem apai ágról a féltestvérem, akivel addig soha nem találkoztunk. Ezután pedig az osztályfőnöknőnket, Tütös Daniellát, aki az egyik irányadója lett az életemnek. Az ő révén kerültem a Ruhama Egyesülethez, ahol elvégeztem a szociálismunkás-képzést, ahol rengeteget tanultam az emberi kapcsolatokról és saját magamról. Öt évet töltöttem olyan emberek körében, akik megbecsültek, bíztak bennem és bíztattak, bármilyen problémával kerültem is szembe. Folyamatosan fejlesztettek és fejlődtem a segítségükkel. Itt éreztem azt először, hogy bármilyen álmom is lesz a jövőben azt képes vagyok megvalósítani. Ez idő alatt Nagykágyán sikerült elvégeznem a líceumot is, és még egy szakképesítést is szereztem, fafeldolgozó szakon.

A munkám sokrétű volt, a beiskoláztatástól az idősgondozásig terjedt és folyamatos látogatásokból állt a környékbeli roma közösségekben. Öt év viszont soknak bizonyult, ennyi idő után kezdtem azt érezni, hogy betelt a pohár, mert annyi megoldhatatlan problémába ütköztem, hogy ezek letörték a kezdeti lelkesedést. Azt éreztem, hogy eljött a váltás, változás ideje.

– A váltás pedig igen nagy volt, mert szociális munkásból a pedikűrös szakma felé vezetett az utad…

– Személyes és családi okokból újra Magyarország felé vettem az irányt, ahol egy szépségszalonba kerültem takarítónőként. Az állásinterjún a leendő főnökasszonyom felajánlotta, hogy nézzek jól körül és válasszak magamnak egy szakmát, ami érdekel, mert náluk nemcsak dolgozni, hanem fejlődni is lehet ám. A választásomat a leginkább a kérdés befolyásolta, hogy „mi az, ami még nincs Székelyhídon?” – mert én végig visszavágytam a szülővárosomba. Így esett a választás az esztétikai pedikűrös szakmára, amit az első nyolc hónapban sikerült is megtanulnom. Életem legnehezebb, de egyben legboldogabb nyolc hónapja volt ez az időszak. Minden reggel hajnalban keltem, hogy elvégezzem az otthoni, háziasszonyi teendőimet, majd reggel nyolctól-egyig tanultam, ezután pedig este tízig várt a takarítás. Mikor ez az időszak véget ért, elkezdhettem a főállású munkám pedikűrösként.

Ezután jött öt év folyamatos tanulás, továbbképzés és folyamatos honvágy. Az esztétikai pedikűrös szakirányt tovább fejlesztettem és a gyógypedikűrös szakot is elvégeztem ez idő alatt.

– És újra Székelyhíd felé húzott a szíved…

– Nagyon érdekes, mert mikor az állásinterjún megkérdezték tőlem, hogy hol látom magam öt év múlva, gondolkodás nélkül azt feleltem, hogy Székelyhídon a saját szalonomban. Szinte percre pontosan öt év múlva, 2019 decemberében megnyitottam a pedikűrös szalont, amit azóta is nagy szeretettel működtetek.

– Mi az, amit a szakmád megtanított neked?

– A legnagyobb tanulság szerintem az, hogy az embernek mindig van még mit tanulnia. Hiába a folyamatos képzés, a rengeteg önképzés, mégis mindig van olyan eset, amivel addig még nem találkoztál és ilyenkor jön a bizonytalanság. A legnagyobb tanácsadóm mindig az egykori pedikűrös oktatóm volt, akihez bármikor, bármilyen kérdéssel fordulhatok. Volt olyan, hogy sírva hívtam fel, hogy én semmit sem tudok. Ekkor azt mondta nekem, hogy: „na, látod Jucika, most vagy a jó úton, innen indul el az igazi tanulás, fejlődés”.

A tanulás pedig állandó, nem csak szakmailag, hanem emberileg is. Nagyon sok emberrel, élettörténettel találkozom a mindennapokban, és ilyenkor jön rá igazán az ember, hogy a saját terhe nem is annyira nagy, nehéz, mint azelőtt hitte. Arra is rájöttem az évek során, hogy mindenkinek tenni kell azért, hogy jobb legyen az élete, a panasz semmit sem ér. Ezért igyekszem másokkal úgy bánni, olyan felelősségteljes tanácsokat adni, amelyeket én is szívesen fogadnék. Emberként kell nézni másokra, hogy rád is emberként nézzenek.

– Mi az, ami erőt ad neked a mindennapokban?

– A vallás és a hitem volt gyerekkorom óta a mentőövem minden élethelyzetben. A nagyszüleim imádkozó emberek voltak és az ima, fohász mélyen a szívembe ivódott. Amikor öröm éri az embert akkor azért, ha pedig bánat, akkor azért érdemes imádkozni.

Az ima, a hit elvezetett egy olyan közösségbe, amely az életemnek erős alapot adott, a baptista gyülekezetbe. Így a szűk családomon kívül körbe vesz egy nagy család, ahol mindig és mindenben számíthatunk egymás támogatására és segítségére.

Nekem az élet számtalanszor bebizonyította, hogy hit nélkül nem lehet és nem is érdemes élni. Nagyon sokszor éreztem azt, hogy teljesen a földre kerültem és innen nem is leszek képes újra felállni, de a Jóisten ekkor sem hagyott magamra. Megmutatta, hogy mindent újra fel lehet építeni, ha bízok benne. Bárki elhagyhat, de Ő sosem fog engem magamra hagyni.

Életem talán legnehezebb élethelyzetében talált rám az az igevers, amely a szalonom falára is felkerült és amely a vezérlő csillagom lett: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened!” (Ézs 41,10). 


Írta: Ványa Blanka