Beszélgetés dr. Wilhelm Sándor nyugalmazott biológia szakos tanárral, haltani kutatóval

Dr. Wilhelm Sándor, sokunk Wilhelm tanár ura, akinek az óráin mindig síri csendben és nagy figyelemmel ültünk, akitől nagyon sokat lehetett tanulni, aki megszerettette velem a biológiát. Bár bevallom, annak idején kicsit féltem tőle, de ez már jó pár éve volt és most volt kisdiákként, újságíróként ülök vele szemben és hallgatom, amint felidézi tanári, kutatói, családi emlékeit.

– Milyen volt gyerekként?
– Olyan voltam, mint minden velem egyidős fiúgyerek. Szerettem halászni, kóborolni. A barátaimmal rengeteget jártam a Berettyóra halászni, rákászni. Annak idején Margitta és Érábrány között volt egy kiserdő, amit sajnos már kiirtottak, ott minden fészeknek ismertük a helyét, az erdő minden kis szegletét felderítettük.

– Mi volt az álma, mi lesz, ha nagy lesz?
– A legelső tervem az volt, hogy kondás leszek, a disznókat fogom kihajtani a mezőre. Majd állatorvos szerettem volna lenni és végül már nagyobbacska fejjel biológus kutató. Kicsi gyerekkoromtól kezdve mindig a biológia, az állatok érdekeltek.

– Hogyan indult el a szakmában?
– Nagyon jó tanáraim voltak Margittán, az akkori tanári gárda párját ritkította. Az egyetemi évek alatt, már halakkal foglalkoztam, tudatosan készültem a kutatói pályára. A tanáraimmal együtt több publikációm is megjelent ezekben az években. Az egyetem elvégzése után a kari tanács kutatói posztra javasolt, csak épp ilyen lehetőség nem volt abban az időben. Mit volt mit tenni, állást kellett találni és bár soha nem akartam tanár lenni, elfoglaltam a biológia szakos tanári katedrát Székelyhídon.

– Miért pont Székelyhidat választotta?
– Ezt a történetet már sok helyen elmeséltem. Amikor Margittáról Kolozsvárra utaztam, mindig átment a vonat Székelyhídon is. Ahogy kinéztem az ablakon, láttam a hatalmas nádasokat, véget nem érő vizeket és azt gondoltam magamban, hogy ahol nád és víz van, ott halnak is kell lennie, folytathatom a kutatásaimat.

– Hogyan emlékszik vissza tanári pályájára?
– Mindig végtelenül maximalista voltam. Sportot űztem abból, hogy az enyém legyen az iskola legjobb osztálya. Meghúztam a vonalat, tanulni kellett nálam és ezt a gyerekek tudták, megértették. Azért amikor csak lehetett, igyekeztem kihúzni magam az osztályfőnökség alól, hogy a halakkal is foglalkozhassak, több idő jusson a kutatásokra.
Így ősz fejjel visszagondolva, azért sok meggondolatlanságot is elkövettem. Biciklis túrákat szerveztem egyedüli felvigyázó tanárként az V–VIII-as korosztálynak Püspökfürdőre, Feketeerdőre. Az osztályommal volt, hogy egyedül elmentem a hegyekbe vagy a tengerpartra. Hála Istennek soha nem történt semmi komoly baj a kirándulásokon, mindig megúsztuk ép bőrrel.

– Melyek egy jó tanár ismérvei?
– Véleményem szerint az első és a legfontosabb alapelv az, hogy a tanár a lehető legtökéletesebben ismerje a tananyagot. Ezt diákéveim és tanári pályám is igazolta. A másik nagyon fontos dolog a következetesség úgy a diákokkal, mint saját magaddal szemben. Ez a kettő az alappillére mindennek.

– Mely pályafutása legkedvesebb emléke?
– Rengeteg van, nehéz lenne kiemelni egyet. Talán mégis van egy, ha feltétlenül választani kell, ami most eszembe jutott. A legelső osztályommal, akiket ötödik osztálytól az érettségiig vittem, elmentünk kirándulni a Fogarasokba, egy fogarasi gerinctúrára. Amikor felértünk a legmagasabb pontra, a Moldoveanu csúcsra, 2544 méter, a fiúk felkaptak és a levegőbe emeltek, hogy magasabban legyek, mint a Moldoveanu. Talán ez az egyik legkedvesebb emlék és ez az osztályom nőtt a legjobban a szívemhez.
– A tanári pálya mellett mégsem hagyta abba a kutatást, népi halász-vadász múzeumot hozott létre Székelyhídon…
– Mióta az eszemet tudom, mindig a halak érdekeltek. 1968-ban kerültem Székelyhídra és szerencsétlenségemre épp abban az időben kezdték el lecsapolni az Érmellék vizeit. A csodás mocsárvilág már letűnőben volt. Olyan idősebb embereket kerestem meg, akik jóformán még a halászatból éltek anno, ebből keresték a kenyerüket. Nekik még megvoltak az eszközeik, így nyakamba vettem az Érmelléket, és bejártam a környék falvait. A talált tárgyakról írtam, lerajzoltam, lefényképeztem őket és egy tanulmányt készítettem az anyagból, ami az akkor még működő Népismereti dolgozatok című periodikában jelent meg. Ifj. Koós Károly volt a kiadvány szerkesztője, aki a Kolozsvári Néprajzi Múzeum alapítója is volt.
Én megpihenve a munka után, azt mondtam magamban, hogy ezzel véget is ért az én néprajzos jelenem, most már visszatérhetek a halakhoz. Erre azt mondta ifj. Koós Károly, hogy hohó, nem addig van az, most következik a népi vadászat eszközeinek összeszedése, így újra a nyakamba vettem az Érmelléket, és egy újabb tanulmány született a barangolások nyomán.

– Hogyan lesz néprajzi tanulmányból múzeum?
– 1989, a rendszerváltás után a hajdani bank épületében kaptam néhány termet, amit magyarországi pályázat útján sikerült rendbe tenni. Mikor már volt hely, hogy hová, akkor elindultam összegyűjteni a néprajzi anyagot is. Volt, amit megtaláltam, de sajnos olyan is, amit időközben, mint haszontalan háztáji dolgot elégettek, kenyeret sütöttek vele vagy megmelegedett a család a lángjánál. Szerencsére a tárgyak legnagyobb része előkerült, így ebből berendezhettem az első kiállítást, ami nemrég méltó helyre került és most is megtekinthető a felújított városi múzeum épületében.

– A néprajzi kutatások mellett jutott-e idő másféle kutatómunkára is?
– Bizony, hogy jutott. A néprajzi munka csak egy mellékága volt a kutatásaimnak. Rengeteg halbiológiai tanulmányom jelent meg, és nagy fába vágtam akkoriban a fejszém, mikor beiratkoztam doktori képzésre, Akkoriban merőben eltért a doktorátus a maitól. Székelyhídon én voltam az első és sokáig az egyetlen, aki doktori címmel rendelkezett. Rengeteg munkával, örömmel és buktatókkal is járt ez az út. Sokszor a közeli barátok, ismerősök voltak, akik gáncsot vetettek, de mindez elmúlt már, talán az elsőség átkának is nevezhetjük.
Az évek során, rengeteg kutatóexpedíción vettem részt: végigjártam az Érmelléket, voltam Ukrajnában, Magyarországon, Szlovákiában és rengeteg szakdolgozatom jelent meg, különböző nyelveken, az expedíciók anyagából. Jómagam is szerveztem ilyen expedíciókat, a máramarosi folyókon. Többedmagammal felkutattam, tanulmányoztam és rendszereztem a Túr, Berettyó, Kraszna halállományát.
Mikor kiöregedtem a halászexpedíciókból, elkezdtem könyveket írni. Már tizenöt könyvem jelent meg, és nemrégiben megkeresett egy német kiadó, hogy rábukkantak az egyik könyvemre és szeretnék annak második kiadását is kinyomtatni. Hozzáfogtam hát az anyag átdolgozásához, a statisztikák aktualizálásához. Nagy munka volt, nemrég készültem el vele, és a napokban küldtem el nekik az anyagot, azután majd meglátjuk, mi lesz belőle.

– Mindezek mellett hogyan jutott idő a családjára?
– Nagyon sokat dolgoztam, így az otthoni teendők legnagyobb része a feleségemre hárult, ő mindenben a támaszom volt. Minden egyes sikeremben ott van ő is, hisz mindig ő volt nekem a biztos háttér. A gyerekeimre talán nem jutott annyi idő, mint most az unokákra, de csodálatos emberek lettek belőlük. Két remek gyerek, akik azt folytatták tovább, amit fiatalként szerettem. A lányom Szegeden kutatóorvosként dolgozik, a fiam pedig a Hortobágyi Nemzeti Parkban természetvédelmi őrként tevékenykedik.

– Van-e olyan szó, kifejezés, ami jellemzi önt?
– Elégedett ember vagyok. Rengeteg volt diákomat készítettem fel az orvosi szakra. Nem is tudom, hány orvos cseperedett fel a kezem nyomán. A munkámmal számos kitüntetést érdemeltem ki. Kaptam az RMDSZ-től Magyar kultúráért díjat, Fényes Elek-díjat és még rengeteg más elismerést. A legbüszkébb azonban, a magyarországi Földművelésügyi Minisztériumtól kapott Életfa emlékplakett bronz fokozatára vagyok, amelyet akkor kaptam meg amikor betöltöttem a 70. életévemet, és azt tapasztaltam, hogy a díjazottak között, egyedül voltam a határon túlról.

Nagyszerű családom van. Van három csodálatos unokánk, akikkel élvezet együtt lenni, beszélgetni, játszani. Minden egyes sikeres diák, elismerés, tanulmány, könyv, a harmonikus családi élet kielégüléssel tölti el az ember szívét, visszaigazolás arról, hogy nem éltem hiába.


Írta: Ványa Blanka