Bokor Piroska: csak tettem a dolgom a legjobb képességem szerint

Pedagógusnak, óvónőnek születni kell. Nem elég a tanulás, kell hozzá még az a varázslatos képesség, hogy a gyerekek szeressék az embert, érezzék benne az örök gyereket és hogy ő is kellő türelemmel tudja szeretni őket. A négy évtizedes pedagógusi tevékenység után 2008-ban nyugdíjba vonult Bokor Piroska erre a pályára született és az élet megpróbáltatásai is ebbe az irányba terelték.

– Visszaemlékezve ön milyen volt óvodásként?
– Már akkoriban is nagyon szerettem a kisebbeket pátyolgatni. Magam köré gyűjtöttem őket és énekeltem, meséltem nekik. A mai napig is a fülembe cseng egy kis dalocska, amit sokszor elénekeltem: „Csili-csalamédé, cukor-csokoládé, répa-karalábé, Sári hopp.” Sokszor pesztrálkodtam, az akkori tiszteletes leányára is gyakran vigyáztam és a felnőttek többször meg is jegyezték: „Jó lennél te óvónőnek!”


– Milyen pályára készült gyerekként?
– Nagyon korán, hatévesen vesztettem el édesanyámat, és ezután a nővéreim neveltek fel. Hatan voltunk testvérek. Két bátyám korán meghalt, három nővérem és édesapám gondjaira maradtam. Késői gyerek voltam, amolyan kis vakarék, ahogy a nővéreim mondták. Édesanyám halála megpecsételte a sorsom, a kisebbek feletti anyáskodásom még jobban felerősítette. Hamar eldöntöttem, hogy pedagógusi pályára lépek, ha majd felnövök.

– Hogyan került Nagyenyedre?
– Három nővérem gondoskodása révén kézen-közön felnőttem. Főként középső nővérem, Erzsébet lett édesanyám helyett anyám. Amikor befejeztem az iskolákat, épp abban az évben szüntették be a nagyenyedi óvónőképzőt. Sok utánajárással szeptember 15-e után mégis sikerült újraindítani, de nagyon gyorsan, egyik napról a másikra kellett jelentkezni. Addigra én már túl voltam egy sikertelen felvételin, és a sorsra bíztam magam. Örömhírként ért, mikor a nővérem újságolta, hogy a lapokban megjelent a hír miszerint újraindul az óvónőképzés Nagyenyeden. Gyorsan elkészültem, másnap már indultunk is. Sokan voltunk, de nagyon nagy volt bennem az akarás, így százhuszonhárom felvételizőből másodikként jutottam be a képzőbe, majd az államvizsgán nekem volt a harmadik legnagyobb médiám.

– Milyen út vezetett Székelyhídig?
– Tordatúron, egy Kolozsvár és Torda közti kis falucskában nőttem fel. Abban az időben, amikor a nagyenyedi óvónőképzőt elvégeztem, még a tanügyminisztériumból kaptuk a kihelyezéseket. Volt tornatanárom bíztatott, hogy ott van két nagy magyar község Bihar megyéből, Érmihályfalva és Székelyhíd, bátran válasszuk azokat. Én csupán annyit kérdeztem, hogy melyik van közelebb a szülőfalumhoz. Azt mondták Székelyhíd, hát azt mondtam: „akkor legyen az”.

– Hogyan alakult az óvónői pályafutása városunkban?
– Negyven évet dolgoztam a tanügyben és pont a múltkoriban számolgattam, hogy ez idő alatt, mintegy tizenháromszor változtatták meg a programot, úgy hogy véleményem szerint az alapok ugyanazok maradtak. Más világ volt akkoriban, szinte negyven gyerek jutott egy óvónőre, mikor megkezdtem a pályám a helyi napköziben az akkori Gostatban (állami gazdaság az akkori időben – szerk. megj.). Nem volt könnyű, a programokat román nyelvről kellett fordítanunk egy ideig, nem lehetett magyar dalokat, verseket, meséket mondani a gyerekeknek, román írók műveit kellett tanítani nekik. Ebből néha vicces helyzetek is adódtak. Egyszer például mikor a parkban sétáltunk és egy szoborcsoportot néztünk meg, mesélni kellett a hősökről, akik a hazáért harcoltak és elestek. Ekképp meséltem el, nem gondolkodtam rajta, hogy ezt egy óvodás félreértelmezheti. Otthon egy kisfiú lelkesen mesélt a sétánkról, anyukája pedig megdicsérte, hogy milyen sokat tud a bátor katonákról, akik meghaltak a hazáért. A kisfiú rögtön kijavította anyukáját: „Nem haltak meg, csak elestek, óvó néni mondta!”
Azután még három helyen voltam, de azt hiszem, talán a nyugdíjazás előtti tanévek voltak a legjobbak. Az utolsó években a központi óvodába helyeztek, ahol három fiatal kolléganőmet tyúkanyóként fogtam össze. Mindig mondtam nekik: „Ti vagytok az ügyesebbek, okosabbak, én pedig a tapasztaltabb.” Jóleső érzés, hogy még a mai napig is felhívnak egy-egy tanácsért vagy hogy megkérdezzék, hogy vagyok. Én mindig csak tettem a dolgom a legjobb képességem szerint és úgy érzem, a gyerekek és a munkatársaim is szerettek engem úgy, ahogy én is mindenkit megszerettem.

– Melyek óvónői pályája legkedvesebb emlékei?
– Nagyon sok van, nehéz közülük egyet kiemelni. Nekem talán mindig az év végi szerepek voltak a legemlékezetesebbek. Nagyon szerettem a gyerekekkel készülni és soha nem adtam haza szöveget, verset, mert én azt vallom, hogy az a szülőnek meglepetés kell legyen egy óvodai szerep, nem munka. Az egyik évfolyamban volt egy nagyon ügyes, talpraesett kiscsoportos kisleányom, aki minden verset, éneket kívülről tudott, de amikor a szerepre került a sor, egyszerűen nem akart kimenni a színpadra, ordított, toporzékolt. Azt hittem, hogy biztosan megijedt, szóltam is az anyukának, hogy nem baj, majd jövőre szerepel a kislány. Ekkor az anyukája azt mondta, hogy adjak neki pár percet. Hátra mentek és mikor visszajöttek, a kislányt mintha kicserélték volna, megnyugodott, szépen elmondta a szerepét, ő volt a legügyesebb. Az előadás után félrehívtam az anyukát és megkérdeztem, hogy ugyan mondja már meg nekem, hogy mit csinált a gyerekkel: megverte, megfenyítette? Erre a következő választ kaptam: „Á dehogy, csak megszoptattam!”


– Milyen volt régen és most óvónőnek lenni?
– Úgy látom, hogy most több szempontból is könnyebb az óvónői pálya. Nagyobb szabadsága van egy óvónőnek a témaválasztásnál és a munkaterveket sem kérik olyan szigorúan napra pontosan, mint abban az időben. Sokat változott, fejlődött a világ. Ma már könnyű a gyerekeknek szemléltető anyagokat készíteni, akár az internetet használva vagy nyomtatva valamit. Akkoriban, mi mindent kézzel készítettünk, rengeteg munkával és fáradtsággal járt. Egyszer egy inspektornőnk viccesen meg is jegyezte: „Egy óvónőnek a férje is óvónő!” És valóban, az én férjem is rengeteget segített az óvodai szemléltető anyagok előkészítésében. Nagyobb könnyebbség az is, hogy az óvodai csoportok létszáma a felére csökkent, mert bizony negyven gyerek mellett sokszor inkább rendőrnek érezte magát az ember, mintsem pedagógusnak.

– Különbségek vannak az akkori és a mai gyerekek között…
– Rengeteget változtak a gyerekek. Ma már szinte úgy születnek, hogy kezelik a modern eszközöket, számítógépet, telefont, táblagépet, televíziót. Sokkal okosabbak, mégis sokkal gyámoltalanabbak. Akkoriban más volt a világ és bár nem voltak ennyiféle veszélynek kitéve a gyerekek, de ez nem feltétlen kifogás arra, hogy agyon vannak dédelgetve és sokszor semmi önállóságra nem nevelik őket.

– Melyek egy jó óvónő ismertetőjegyei?
– A két legfontosabb szó a szeretet és a türelem. Ezen kettő nélkül nem érdemes óvónőnek menni. A gyerekek lételeme a szabad játék, nagyon fontos, hogy az óvónő minél többet hagyja őket, hogy szabadon játszhassanak. Visszaemlékezve az volt a legjobb, mikor láttam őket szabadon játszani. Akkor derül ki, hogy milyen sokoldalú és kreatív tud lenni egy gyerek, az pedig külön mókás, mikor leutánozzák a felnőtteket, akár az óvó nénit. Én mindig jókat derültem ezeken a kis szerepjátékokon. Egy gyerek úgy jó, ha eleven, ezt semmiképp nem szabad kiölni belőle.

– Van-e emlékezetes gyerekszáj-története?
– Volt egy nagyon sírós kislányom, akivel végül nagyon jól összebarátkoztunk. Egyszer ült mellettem, figyelt, majd nagy bölcsen megszólalt: „Tudod óvó néni, én ha nagy leszek, majd olyan leszek, mint te. Először manöken leszek, de majd, ha megöregszem, óvó néni leszek!”