Folyamatosan csiszolgatja stílusát Major Zsuzsi, székelyhídi divattervező

Major Zsuzsi fiatal anyuka, aki nagy gyereklelkével szemléli a világot. Piros, fekete pöttyös, katica kabátban libben elő, hogy fogadjon otthonukban, mikor meglátogatom őket. Ugyanakkor komoly felnőtt is, aki kreatív alkotóként saját vállalkozása, varró és kézműves műhelye beindítását tervezi a közeljövőben.

– Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?

– Nagyon sokat jelentett az, hogy kint a hegyen szomszédok nélkül nőhettünk fel a bátyámmal. Édesanyámék sok ismerőse meg is jegyezte, hogy biztos antiszociális felnőttek válnak majd belőlünk, azonban ennek pont az ellenkezője igazolódott be: igazán társasági emberek lettünk mindketten. Rengeteg barátunk volt, akik – ha esett az eső, gumicsizmában, ha pedig hullott a hó, szinte négykézláb vagy traktorral – gyakran meglátogattak bennünket. Vonzotta őket a kaland, az a szabadság, amit ott találtak. Nagy örömmel tölt el, hogy közel költöztünk a férjemmel a szülői házhoz és most a saját gyerekemnek is hasonló szabadságot adhatok.

– Mit gondoltál gyerekként – mi lesz belőled, ha felnősz?

– Valójában sosem vágytam semmilyen konkrét dologra, nem akartam felnőni, mint más gyerek. Még kicsit furán is néztem a többiekre, ha ilyesmikről beszéltek. Azonban mégis eszembe jut talán egy dolog, ami inkább a játék része volt, mint komoly terv. A házunkhoz közeli szénás szín mindig meg volt rakva – itt-ott magasabban, máshol alacsonyabban – közepében hatalmas szalmabálákkal. Anyukámék köteleket, hintát, csúszdát szereltek nekünk oda és gyerekként így ugráltunk, hengergőztünk, csimpaszkodtunk, miközben én akrobatának képzeltem magam.

– Milyen volt ebből a nagy szabadságból bekerülni egy zártabb, iskolai közegbe?

– Az iskoláimat itt, Székelyhídon végeztem, és bár szerettem oda járni, a stílusom mindig kilógott a sorból. Kicsit csodabogárnak néztek a többiek és néha ki is nevettek. Gyerekkorom után a második legnagyobb szabadságot nyújtó és megtartó közeg a Griffiti Színjátszó Egyesület volt. Ez lett a második otthonom. Nagyon sokat köszönhetek neki: itt ismertem meg a leendő férjem, itt mélyült és vált szorosabbá a kapcsolatom a testvéremmel, tulajdonképpen itt nőttem fel. Ötödikesként csöppentem bele ebbe a csodavilágba és mondhatni, kiváltságos helyzetbe, hiszen a sok nagy közt én voltam a kicsi – akár egy kabala. A korai megérkezés sok mindentől meg is kímélt: itt szerettem meg és fogadtam el önmagam olyannak, amilyen valójában vagyok.

– Hogyan találtál rá a nálunk kicsit különlegesnek tűnő divattervezésre?

– Nagyon sokáig nem tudtam, hogy mit is szeretnék igazán. Már szinte befejeztük a tizenkettedik osztályt és én még mindig nem tudtam dönteni. Mindig vonzott a művészet, a művészek varázsvilága, de nem éreztem magam különösen tehetségesnek semmiben sem.

A divattervezés édesanyám ötlete volt, amelynek a megszervezéséből szinte családi vállalkozás lett. A tesóm talált rá a Debreceni Művészeti Akadémia képzésére, ahol az alapoktól tanultuk meg a divattervezést: a varrógépbe való cérnabefűzéstől egészen a kivitelezésig, vagyis A-tól Z-ig mindent, amit csak tudni kell a szakmáról. 2014 és 2016 között végeztem el ezt a képzést, majd tovább folytattam az utat: beiratkoztam a Nagyváradi Egyetem ruházati design szakjára, amelyet 2020-ban sikerült is befejeznem.

– Örökletes–e a családban a kézműves tehetség?

– Édesanyám gyönyörűen horgol, köt, ő az én jobb kezem, akit az alkotófolyamataimba is sokszor bevonok: csipkét, apróbb kiegészítőket készít az elkészült alkotásaimhoz. Anyai nagymamám is igen ügyes kezű volt – édesanyám elmondása szerint műanyag zacskókat szabdalt fel és abból készített székre valókat a családnak. Továbbá van itt egy érdekesség is: édesapámból, a nagymamája mindig szabómestert szeretett volna faragni, hisz az a szakma kényelmes életet biztosít – télen a melegben, nyáron a hűvösben dolgozhatsz, fiam – mondogatta neki. Azonban édesapámat mindig a szabad levegő, a barangolás vonzotta inkább. Ezért nagyon érdekes az, hogy szinte generációs ugrásként én teljesítettem be a nagyanyai vágyat.

– Milyen stílust képviselsz?

– Mindig megvolt a saját stílusom, nem követtem kimondottan egyetlen irányzatot sem. Már gyerekként átalakítgattam, saját magamra igyekeztem szabni a ruháim, melyekkel néha kisebb feltűnést keltettem osztálytársaim körében. Később rájöttem, hogy jobb és sokkal egyszerűbb nulláról kezdeni a dolgokat, saját kézzel megtervezni és megvalósítani valamit. A legfontosabb szempont az, hogy természetes alapú anyagokkal dolgozzam, melyeket a saját és a megajándékozott személy ízlése szerint tudok alakítani. Fontos számomra a tudatosság is, a manapság olyan divatos zero waste (hulladékmentes – szerk. megj.) hozzáállás, amit hamarabb alkalmaztam, minthogy ismertem volna a fogalmat. A lehulló, maradék anyagokból mindig dekorációkat, applikációkat, kiegészítőket készítek az elkészült ruhákhoz. Nagyon szeretek új kézműves technikákat megtanulni, kipróbálni és az alkotási folyamataim részévé tenni őket. Most az új szerelmem a csomózós technika, a makramé, ebben szeretnék kicsit jobban elmélyülni a közeljövőben.

– A szakmádban melyik a kedvenc részed és melyik az, amit a legkevésbé szeretsz?

– Talán a dolgoknak nekifogni, elkezdeni valamit mindig a legnehezebb rész, de azután már minden gördülékenyen halad. A legjobb természetesen az, mikor megvalósul egy terv, amikor látom az örömöt, megelégedettséget annak az arcán, akinek készítettem valamit.

– Milyen változást hozott a munkádban, stílusodban a kisfiad születése?

– Az időbeosztásom teljesen megváltoztatta, átírta. A stílusom is változott, hisz közelebb kerültem a babásabb, tündéresebb  mesevilághoz, ami azért sohasem állt tőlem olyan messze. Ha választanom kellene, talán gyerekeknek szeretek a legjobban alkotni, ők a leghálásabb és legőszintébb közönség.

– Alkotóként milyen volt számodra az elmúlt, zűrzavaros év?

– Még a szakma elején vagyok, tanulgatok, próbálkozom sok mindennel, így bár azt mondhatom, hogy a tavalyi évet nyugodtan egy zárójelbe is tehetjük, nekem sok jót, lelassulást is hozott. Időt a saját részre való dolgok megalkotására, a stílusom próbálgatására, csiszolására. A családdal közösen felépítettük a műhelyem, melyben a jövőben el szeretném indítani a saját kisvállalkozásom – azok számára, akik nem az átlagosat, hétköznapit keresik a dolgokban. Úgy gondolom, hogy itt Székelyhídon és a környéken is van helye, otthona ennek a szakmának, hisz egyre többen keresik azokat a dolgokat, amelyek személyre szabottak és nincs belőle másik tíz az üzletek kirakataiban. Soha nem akartam nagy karriert befutni, csak megtanulni valamit, amit szeretek csinálni – ami örömet ad – és azt hiszem, jó úton indultam el.

– Hogyan élted meg a karácsonyi időszakot?

– Azt hiszem, a karácsony vigaszdíj volt a 2020-as évünkkel kapcsolatban. Ez a nagy hidegség, ami az egész tavalyi évben körülvett bennünket, talán kicsit végre feloldódott. Nagyon sokaknak ez az időszak is olyan lehetett, mint bármely másik része az évnek, sőt talán még nehezebb is: csupa stressz, megfelelési kényszer. Számomra viszont mindig egy varázslat, én nagyon szeretem a karácsonyt. Ilyenkor is megpróbálok igazán a másik emberre figyelni, saját kezűleg készíteni valamit, amiben benne van a szívem-lelkem. Hisz tulajdonképp erről kellene szóljon az ünnep, nem a rohanásról és a drága – vettem valamit, jó lesz az neki – típusú ajándékokról.

– Van-e olyan mondat, kifejezés, amely legjobban jellemez téged?

– Nem igazán jut most eszembe semmilyen fellengzős idézet. Gyerekként, mikor a színjátszó kör tagja lettem, azt hittem, hogy a klasszikus „színház az egész világ” lesz az én idézetem. Úgy éreztem, hogy egy kiváltságos kör tagja vagyok, akik tudnak valamit, amit mások nem.

Ez bizonyos módon igaz is volt, de talán nem is a kiváltságosság, hanem önmagam az, amit a leginkább kaptam itt. Az, hogy azok a tulajdonságaim, amit mások gyakran hibának látnak, is lehetnek erények. Ha mégis említenem kell valamit, akkor legyen az az érzékenységem, a gyermeki lelkem, ami miatt édesapám azt mondta, hogy sokat fogok még sírni az életben és ami nélkül mégsem lennék az, aki vagyok.


Írta: Ványa Blanka