Az érmelléki föld szerelmese

Nagy Barna agrármérnök a mocsár- és lápvilág eltűnése után létrehozta saját „oázisát”

Ízes beszédű, két lábbal a földön járó, sokat megélt ember, akinek soha eszébe sem jutott elhagyni szeretett szülőföldjét, a varázslatos Érmelléket. Ilyennek ismertem meg beszélgetőtársamat, Nagy Barna agrármérnököt. Tarcsán született 1950-ben, sok víz lefolyt azóta az Éren, s nagyon sok minden megváltozott, ám a Nagy családban generációk sora foglalkozott és foglalkozik gazdálkodással, földműveléssel.

– Honnan ez a ragaszkodás a szülőföldhöz, a gazdálkodáshoz?

– Dédapám, nagyapám és apám is földet művelt, belőle élt. Emlékszem azokra a nyári hajnalokra, amikor a szalmával bélelt szekérderékban ébredtünk öcsémmel, hisz a mezőn a munka napkeltével kezdődött. A reggeliről édesanyánk gondoskodott, aztán a rézsün legeltettük a tehenet, vagy vezethettük, amikor munkára fogták. Iskolába szerettem járni, és az órán mindig odafigyeltem, ez helyettesítette a tanulást. Sosem voltam kitűnő tanuló, anyám nagy bánatára egyszer sem dicsekedhetett a vasárnapi istentisztelet után, hogy az ő fia jutalomkönyvet kapott volna a tanév végén. Tanítás után jobb volt a sok gyerekkel, voltunk majdnem ötvenen, focizni, bebarangolni a környéket, madárfészkeket rabolni, vagy fürödni a Rózsás-tóban. Abban úszni is tudtunk, de csak mert sekély volt a vize, leért a kezünk a fenekére. Arra is emlékszem, amikor a hatvanas években bevezették az áramot a faluba, épp egy vércsefészek kifosztása volt soron, egy magas jegenyefán, onnan láttuk, hogy próbálják az utcai lámpákat. Rohantunk haza megnézni mi az a hol megjelenő, hol eltűnő fényesség.

Az általános iskola végeztével, a szalontai mezőgazdasági szakiskolába felvételiztem. A jelentkezésemet apám szorgalmazta, a felvételi előtt kivitt az állomásra, felültetett a vonatra, amit Váradon váltani kellett. Először hagytam el szeretett szülőfalumat. Ott álltam a bizottság előtt, mulatságukra kézzel, lábbal magyarázva a kapott román irodalomtételt. A matematikai feladat megoldásával viszont kivívtam elismerésüket, meg is kérdezték, ki volt a tanárom és én büszkén említettem Bőde Emma tanárnő nevét. A tőle kapott tudásra még az egyetemi évek alatt is alapozhattam, ahol az a mondás járta, hogy akinek sikerül a matematika vizsgája, már agrármérnöknek érezheti magát.

– Mesélne kicsit a szalontai évekről?

– Onnan hazaszöktem, arra gondolva, hogy tárt karokkal vár a család. Anyám esetében így is volt, viszont a mindig szigorú apám a kiadós ebéd után rögtön visszaparancsolt, bandukolhattam gyalog a köves úton az érseléndi állomásig. Hamar beleszoktam a szalontai életbe, olyannyira, hogy társaim engem bíztak meg apró-cseprő ügyek intézésével, amikre nem is voltam rest. Én mentem az igazgatóhoz, amikor egy-egy engedélyt kellet kérni, bármit. Előfordult, hogy azzal próbált lerázni, nincs amivel aláírja, erre én az ingzsebemből előhúztam egy golyóstollat, hogy nem baj, van nálam. Társaim ezért főnöknek, seriffnek neveztek el. Az elméleti tudás mellett sok volt a gyakorlat, az intézmény rendelkezett állattenyésztő teleppel, gyümölcsössel, szőlőskerttel, veteményessel és kiterjedt szántófölddel. Az is előfordult, hogy arra kaptuk a jegyet, hogy hány szőlővessző fakadt meg az általunk ültetettek közül. Jól fogott ez, amikor hazakerülve a körtvélyesi állami gazdaság egyik farmjának vezetője lettem, mert a kertészetet és szőlészetet bízták rám. Az idősebb dolgozók meglepetésére, még azt is meg tudtam mutatni, hogyan kell a szőlőt és a gyümölcsfákat metszeni.

– Meg is kérdeztem volna, milyen volt a munkába állás, de hát gyermekkora óta dolgozik.

– Igen, de nem tettem le arról, hogy tovább tanuljak, kis kitérővel, amiben a katonaévek is benne voltak, a szilágysomlyói középiskolában leérettségiztem. Második nekifutásra harmadikként jutottam be a Kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola levelező tagozatára. Akkor már komolyan vettem a tanulást, vizsgaidőszak előtt két-három hónapot Kolozsváron töltöttem felkészüléssel. Öt év múlva a megszerzett mérnöki diplomával ott folytattam, ahol eddig is, bár ki akartak nevezni igazgatónak, ragaszkodtam hozzá, hogy azt csináljam, amihez értek. A felépített melegházakban hatezer tonna paradicsom is megtermett, nyolcvan ember dolgozott a kezem alatt, akikhez nyaranta kétszáz napszámos csatlakozott. Ahhoz mindig ragaszkodtam, hogy ne tanulókkal, fegyencekkel, katonákkal dolgoztassak, inkább a helybélieknek adtam munkát. Aztán jött 1989, visszaadták az államosított földeket, édesanyám és apám is visszakapott tíz–tíz hektárt, azt kezdtük el művelni. Azt el kell mondanom, hogy a parasztembernek sosem volt pénze, apámnak legalábbis. Sosem szenvedtünk hiányt, mert a háztájiból mindig volt mit a tejbe aprítani, édesanyám jó gazdasszony volt, beosztással éltünk, de pénz az nem volt. Emlékszem, amikor leszedtük és eladtuk a paprikát, az árából rögtön földet vett apám, pedig akkor már inkább mindenki szabadult tőle. Szóvá is tette a tanácselnök, hogy nem jól gondolkodik, fejet kéne cserélniük. Apám a visszakapott földek birtokában meg is említette neki, ugye kár lett volna fejet cserélni.

– Jelenleg 12 ezer hektár földet művelnek. Hogyan jutottak idáig?

– Lehetőség volt, kölcsönből megvettem az első traktort. Arra nagyon büszke vagyok, hogy annak idején egy szöget sem hoztam magammal a régi munkahelyemről. Apám példáját követve, a megmunkált földek jövedelmét mindig valamibe befektettem. Volt olyan év, hogy csak egy ekére futotta, de annak is nagyon örültem. Nehéz szakma ez, de ha még egyszer kéne választani, sem választanék mást. Az, hogy a föld mennyit terem, nagyban függ az időjárástól. A pénzből az adósságot törlesztettem és a munkások bérét fizettem, ez volt mindig az első. Amikor volt miből, mindig vettem valamit a gazdasághoz. 2010-ben árverésre bocsájtották a faluban lévő, lepusztult gépállomást, ezt is sikerült megvenni, de akkor már tudtam, lesz aki folytatja a megkezdett munkát. Tibi fiam, akit gyermekkorától vittem magammal a mezőre, megszerette a gazdálkodást, az apja példáját követte, Kolozsváron agrármérnökit végzett. Ezelőtt négy évvel adtam át neki a gazdaság vezetését. Nem szólok bele semmibe, de azért rajta tartom a szemem a dolgokon és örömmel látom, jól gazdálkodik a zömében árendába vett 12 ezer hektáron. Bence unokámmal pedig tárcsázást, vetést, boronázást játszunk, bár még csak nyolc éves, már mindennek tudja a sorát és azt is, hogy a parcella végeit előbb keresztbe kell szántani, mert ott fordul a traktor a hosszanti barázdára.

– Nem unalmasak a sok munkához szokott embernek a csendes eseménytelen napok?

– Nem, nem szoktam unatkozni. Most épp kiállítást tervezek azokból a képekből, amelyek bemutatják, hogyan lett a lepusztult gépállomásból egy minden igényt kielégítő telephely, és készülnek azok a képek is, amelyek a Pénzgödöralja néven ismert terület változását mutatják, amióta megvettem és visszaadtam a természetnek. Nézze csak meg, ezt mindet én készítettem, mindig velem volt a fényképezőgép.

Nézem a képeket. Az önerőből létrehozott 13 hektáros visszamocsarasított terület egy része nyílt víz, madarak, sárga virágok, sás, nád, gyékény, a lecsapolással életterüktől megfosztott, most visszacsalogatott buja flóra, jellegzetes fauna. Csendes költőhelye ez a récéknek, gémeknek, tikhódisnak (szárcsa). A fényképek tanúsága szerint volt év, hogy hattyúcsapat pihent meg itt átutazóban. Nagy Barna azt is elárulta, hogy bár lencsevégre nem kapható, de a tóhoz látogatók, ha szerencséjük van, a bölömbika búgó hangját is hallhatják. De ez már egy másik történet.