„A nevelés nem szakma, hanem szolgálat”

Beszélgetés Beke Anna tavaly nyugdíjba vonult székelyhídi óvónővel

Egy második édesanyát, nagymamát kerestem, nem csupán egy intézményt, amikor a nagyobbik lányomnak óvodát választottunk. Mindenki Beke óvó nénijében (Beke Anna) sikeresen megtaláltuk és hálás vagyok érte, hogy a kisebbik lányunkat is tanította, nevelgette egy rövid év erejéig. Ő nem csupán egy pedagógus, hanem egy nagybetűs Óvónő, csupa arany betűkkel. Szakmai tudása, gyerekek és szülők iránti végtelen szeretete és türelme „jelzőfénye” volt számos fiatalnak, akik ezt a szolgálatot választották életcélnak.  Most negyvenkét évnyi szolgálat után az ő ideje érkezett el, hogy új célokat, utakat válasszon magának.

– Kiskorában szinte minden kislány óvó- vagy tanító néniset játszik. Ez önnel sem volt másként?

– Gyerekkoromban rengeteget játszottam óvó- és tanító nénis játékokat. Szinte minden nap sorba ültettem a babáimat, és magyaráztam nekik. Nagyon szerettem az óvó-, majd tanító nénim, rajongtam értük. Állandóan figyeltem, hogy mit hogyan csinálnak és otthon rendre eljátszottam az óvodai, iskolai jeleneteket. Százszor is elképzeltem, hogy milyen jó lehet gyerekeket tanítani, nevelni.

– Akkor ezek szerint önre igaz az állítás, miszerint van, aki már egészen kicsi korában eldönti, hogy mi lesz belőle, ha egyszer felnő. Egyenes vagy rögös út vezetett a vágyva-vágyott célig?

– Egyedüli gyerek voltam és a szüleim legnagyobb vágya az volt, hogy tanuljak. Igyekeztem ennek mindig eleget tenni és úgy boldogulni, hogy ne rójak rájuk felesleges anyagi terhet. Mondhatni mindig szorgalmasabb voltam inkább, mint kiemelkedően tehetséges, de a szorgalmam megteremte a gyümölcseit. A nyolc osztály elvégzése után a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőbe kerültem, ahová több kizáró jellegű próba árán lehetett csak bejutni. Ezek között zenei próba, ének és hangszerismeret, valamint szépírás is szerepelt. És mikor betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, ott álltam friss végzősként az élet kapujában.

– Mikor és hol kezdte meg a pályafutását és az merre ívelt tovább?

– Bekerültem egy nívós intézménybe Székelyudvarhelyen, az akkori Cérnagyári Napközibe, ami ma már az Eszterlánc nevet viseli. Három évet töltöttem itt, ebben a klasszikus lapos tetejű, kétszárnyas épületben. Mondhatni itt tanultam meg igazán a szakmát. Rengeteg kolléga vett körül, nagyon jó kis munkaközösség, akikkel nemcsak a munka, hanem a szabadidőnk egy részét is együtt töltöttük. Ezek voltak azok a tanulóévek, amelyek a későbbi munkám erős alapjául szolgáltak. Ezután kerültem Székelyhídra, idehozott a szívem, itt alapítottam családot, amelyben három gyönyörű gyermekünk született. Itt teljesedett ki az életem és a munkám, itt is fejeztem be nevelői pályám.

– Meglátása szerint hogyan változott az elmúlt évtizedekben az óvónői munka?

– Az évek múlásával nagyon sok minden változott, de az alapértékek mégis ugyanazok maradtak. Ez a pálya, de igazából minden munka, amit szívvel-lélekkel végez az ember, hasonló a házassághoz. Amikor az ember elkötelezi magát, hogy elindul egy úton, akkor a legfontosabb, hogy kitartson, elkötelezze magát a jó és rossz időkben mellette. Egy nőnek talán még könnyebb ezekkel az elvekkel azonosulnia, hiszen nemcsak a házassághoz, hanem az anyasághoz is hasonlatos ez a hivatás: szolgálat, nem csak egyszerűen egy szakma. Szolgálat, melyben testben és lélekben is együtt tud lenni az ember a gyerekekkel, akiket reá bíznak. Hiszen, amikor óvó- és tanító nőt választ valaki a gyerekének, tulajdonképp egy második szülőt választ mellé. Ez a bizalom, ez az elkötelezettség a nevelés kulcsa, hogy együtt és szépen neveljük fel a gyerekeket. Talán ez az úgynevezett ősbizalom hiányzik manapság a szülőkből: bizonytalanok, mikor intézménybe adják gyerekeiket. Mindenki a saját elképzeléseit próbálja érvényesítgetni, amit a nevelőnek nagyon nehéz mindenkivel közös nevezőre hozni.

– Hogyan lehetne ezt a beszoktatási időszakot mind a nevelőknek, mind a szülőknek és a gyerekeknek megkönnyíteni?

– Ebből a szempontból mindig a saját utamat jártam, és olyan dolgokat próbáltam ki, amelyek itt még akkoriban nem voltak divatban. A legfőbb vezérelvem mindig az volt, hogy mindenkinek jó legyen. Mert ha a gyerek jól érzi magát, akkor a szülő is nagyobb bizalommal fordul a nevelő és az intézmény felé, ami a mi munkánkat is egyszerűbbé, élvezetesebbé teszi.

Személy szerint, ha valaha nagyobb pozíciót töltöttem volna be az oktatásügyben, biztosan bevezettem volna a nyílt napok fogalmát az óvodai intézményekben, valamint a beszoktatási időszakot. Ez külföldön már rég alapfogalomnak számít, hiszen így a szülők sokkal jobban belelátnak az intézményben folyó munkába. Egyben a gyerekek számára sem akkora sokkélmény a kezdeti időszak, mert ismerős, otthonos közegbe kerülnek be és nem teljesen idegen helyre, idegen emberekkel, mint egy csomag a csomagmegőrzőbe. Ezeket az elveket a gyakorlatban is alkalmaztam, és bár mindig akadtak kisebb-nagyobb nehézségek, de elmondhatom, hogy mindig úgy cselekedtem, ahogy a lelkemnek könnyű volt, ahogy helyesnek ítéltem meg a dolgokat.

– Több generáció nőtt ki a kezei alól. Változtak-e a gyerekek?

– A gyerekek régen is és ma is gyerekek maradtak. Érzik, amikor szeretik őket, figyelmet fordítanak rájuk.  Mindegyikük másmilyen, más dolgokban tehetségesek. Mindegyik egy különálló kis világ. Végtelenül hálásak és még annál is őszintébbek. Minden gyerek egy tükröt hoz otthonról, amiben bennevannak egyaránt a jó és rossz dolgok. Az óvodában elkotyogják, eljátsszák az otthoni történéseket és ez fordított esetben is igaz. Otthon sokszor óvodásat játszanak, a mindennapi történéseket, feszültségeket, örömöket fejezik ki. Így dolgozzák fel azokat a helyzeteket, amelyekkel találkoznak. Ez így egészséges, így van rendjén. Mióta világ a világ, ez így volt, így van, és így is lesz.

– Itt Székelyhídon többnyire vegyes óvodai csoportok működnek. Nem volt nehéz összehangolni több korosztályt?

– A vegyes csoportok rengeteg pozitívumot tartogatnak magukban. Olyan ez, mint egy nagycsalád, ahol mindenkinek megvannak a saját feladatai és támogatja a többieket, amiben csak tudja. A nagyok mindenben segítettek, sokszor voltak olyanok, mint a „jobb kezeim”. A kicsiknek sokkal könnyebb volt mindig a beszokási időszak és sokkal hamarabb váltak önállóvá.  Ezt minden alaklommal megjegyezték, azok a pedagógusok is, akik nyílt órákat jöttek hallgatni hozzánk, mert az elért eredmények látványosak voltak, magukért beszéltek.

A legnagyobb nehézség talán a fizikailag vagy szellemileg korlátozott képességű gyerekek integrálása volt. Erre régen és ma sincsenek felkészülve az intézmények, oktatók. Erre mindenki saját maga kell kifejlessze azokat az apróbb kis trükköket, fogásokat, amelyek működőképesek. Volt például olyan gyermekem, aki eleinte reggel be sem akart jönni a csoportba. Ekkor kitaláltam, hogy egy padot és széket teszünk az ajtó mellé, amit fokozatosan napról-napra egy kicsit beljebb húzok, míg végül bekerül a többi gyerek közé. Az embert ez az érzelmi intelligencia, gyerekek iránti érzékenység teszi jó pedagógussá, nem a különböző díjak és elismerések.

– Pályafutása lezárásaként megkapta a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Pedagógus Szolgálati Emlékérmét. Mit jelent önnek ez a kitüntetés?

– Ez, mondhatni, negyvenkét évnyi szolgálat megkoronázása. Egy jóleső érzés, figyelmesség, tisztelet mindazok részéről, akikkel együtt dolgoztam az évek során. Azonban ennél ezerszer nagyobb kitüntetés az a rengeteg munka, emlék, amit a gyerekektől, gyerekekről őrzök. Az a rengeteg kis képkocka, ami az emberben megmarad. Mindenkiről őrzök egy képet, egy vicces kis mondást, emléket a szívemben. A mai napig tudom, hogy ki milyen nagyobb szerepet adott elő az óvodai ünnepségeken. Mindig a legcsintalanabb gyerek kapta nálam a főszerepet, hogy a rengeteg energiáját jó mederbe terelve tudja kamatoztatni.

A legnehezebb talán az volt ennyi év után, hogy nincs tovább, itt véget ért valami. Most pedig új útra lépek, hosszú idő után ismét a család kerül az életem középpontjába: a gyerekek és főként a gyönyörű unokáim.

– Van-e olyan idézet, amit nagyon szeret és hűen jellemzi az életútját?

– „Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat. Csak kis dolgokat tehetünk nagy szeretettel” –mondta egykor Teréz anya. Én mindig eszerint éltem és élem a mai napig is a mindennapjaim. Mert a szeretet nem fogy el sosem, hanem megsokszorozódik. Minél többet adunk belőle másoknak, annál több jut belőle nekünk is.