Kárpát-medencei diákok számára hirdették meg a Mesélnek a fák elnevezésű irodalmi pályázat a 2020. évi Erdők hete, Fenntarthatósági témahét és a Világ legnagyobb tanórája projektek keretében. A határon túli hat első helyezett között szerepel a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceum egyik diákja, Pop Kinga-Krisztina, V–VIII. osztályos kategóriában, felkészítő tanára Cservid Levente. A díjazott pályaművet a továbbiakban olvashatják.

Gratulálunk az eredményhez!


Álmodik a gesztenye

Egy szép, őszi délutánon kis sereg bóklászott az erdőben az öreg gesztenyefák alatt. Kis kosarukba gyűjtögették a gesztenyét.

Az óvónő megígérte a gyerekeknek, hogy másnap gesztenyefigurákat fognak készíteni. Az egyik gyermek elesett útközben és szétszórta az összegyűjtött gesztenyéit. Gyorsan összekapkodta azokat, de egy mégis ott maradt, meglapulva a lehullott levelek alatt. Ez voltam én. Egész télen arról álmodoztam, milyen jó lenne gyökeret ereszteni tavaszig.

Az álmom valóra vált. Kicsi gesztenyehajtás lett belőlem. Jött a tavasz, fölmelegedett a föld, és én nőttem, növekedtem szépen. Nagyon boldog voltam. Soha senki nem háborgatott. Jó időjárás volt azokban az időkben, sok eső és sok napsütés.

Évek alatt gyönyörű nagy gesztenyefa lettem, mindenki örömére. A kirándulók szerettek az árnyékomban játszadozni, a hegyről leérkező túrázók is sokszor megpihentek a lombom alatt, és sok áldást mondtak a hűs árnyékomért.

Sokan hálából meg is öntöztek a maradék ivóvizükkel.

Nagyon sok állatnak adtam otthont a lombjaim között. Galambok, cinkék, varjak fészkeltek az ágaim között. Mókusok éltek az odúmban. A fakopáncs is előszeretettel kopogtatta végig a törzsemet. Mindenki nagyon boldog volt.

De egyszer szörnyű zajra ébredtem. Munkagépek hada állt körül. Nagyon megrémültem, de legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy azok nekem majdan fájdalmat okoznak.

Ástak és ástak, reggeltől estig. Ahogy telt az idő, éreztem, hogy valami nagyon fáj. Elvágták néhány gyökeremet. Éheztem, szomjaztam napokon át, leveleim kezdtek sárgulni és lehullani, de ez nem a természet műve volt, mert az ősz még nagyon messze volt. A madarak is elköltöztek máshová, mert nem mertek tojást rakni a fészkeikbe. Már a fakopáncsoknak sem volt kedve rajtam kopácsolni, lehet, hogy sajnáltak engem. A mókusok rémülten futkároztak az ágaimon, nagyon zavarta őket a sok zaj, és ők is elköltöztek nyugalmasabb fákra. Nagyon egyedül éreztem magam.

Néhány hét múlva befejeződött a munka. Szép, modern utat építettek a régi út helyére.

Az embereknek tetszett az új út, az autók csak úgy robogtak végig rajta, felverve a port, amit én kellett lenyeljek. A biciklisek is gyorsabban haladtak. Mindenki örült, csak én nem. Éheztem, szomjaztam még mindig. Már nem tetszettem annyira az embereknek, mert lankadt volt a koronám. A kisgyerekek ami levelet láttak rajtam, az már nem volt zöld és üde, a terméseim sem növekedtek nagy, tüskés labdacsokká.

Egyszer mégis megállt alattam valaki. Egy környezetvédő ember, aki megsajnált. Minden nap jött és megöntözött. Sok időbe telt, amíg megint kizöldültem, de sikerült. Jöttek madarak és fészket raktak az ágaim közé, még egy mókuspár is beköltözött. A természetvédő ember még néhány madáretetőt is rakott rám, amelyeket téli időszakban rendszeresen feltöltött magvakkal. Végre visszatért az élet, amit szerettem és amiről álmodoztam. Az emberek sokat segítettek azzal, hogy öntöztek, mert belátták, hogy az út okozta szennyezés mellett nem lehet élni víz nélkül.

Most már megint mindenki szeret, mert szép, terebélyes lombom alatt jó megpihenni a tikkasztó hőségben. Így én sem haragszom már az út miatt, mert több utazó választja árnyamat pihenőhelyül.

Így vált valóra az álmom, egy jó embernek köszönhetően.


Írta: Ér hangja