Érmelléki galambászok élményei a tökéletes hűség megtestesítőivel

Etet, gyógyít, röptet, szeret – ezek a fő tevékenységei minden galambtenyésztőnek, ami a galambjait illeti, de mint ahogyan mind sejthetjük, több is van mindennek a hátterében. Felkerestünk hát két, sokat tapasztalt érmelléki tenyésztőt, hogy megfelelőképpen körbejárhassuk a galambseregek témáját.

Izabella, kék és vörös kovács, csoki és babos – ha valaki ezeket a kifejezéseket csak úgy bemondaná nekem sosem tudnék rájönni, hogy ezek közt mi az összefüggés vagy van-e egyáltalán? Szerencsémre viszont sikerült olyan galambászokkal találkoznom, akiktől megtudhattam mit is fednek a szavak? Galambok „színkódjai” ezek mind.
Először id. Murányi Attilánál jártam. Csodálattal beszélt az évek után másoktól hazatért vagy puskalövésből lábadozó madarairól. Igen, puskalövés. Bár törvény szerint a házi galambokat nem szabad lőni, és egyébként lakott területen vadászpuskát elsütni sem, mégis számtalanszor előfordult, hogy a kiengedett madarakat a város szélén ólálkodó – általában külföldi – vadászok meglőtték. De ha a csúcsragadozó (az ember) nem jelentene elég veszélyt, vannak még kisebb ragadozók is, amik veszélyeztethetik a galambok életét, nem is beszélve a betegségekről. A tenyésztők galambjai, fajtától és kortól függetlenül félévente, illetve évente kapnak kolera és pestis elleni védőoltást, de emellett a szemölcsösödés és a diftéria is csúnya, gyakran végzetes tüneteket provokál. Másik galambász beszélgetőtársam, Serbán Sándor például bevallotta: nézni sem bírja, hogy szenvednek madarai, mikor a diftéria megtámad egyet-egyet.
Nyilván az állatok is esendők, bármilyet fogadunk be vagy kezdünk el tenyészteni, szembe kell néznünk a lehetséges betegségekkel, mégis, a fentiek ellenére is van, aki erre adja a fejét. De miért pont a galambok?

„Ezeknek az iránytűjük rejtély”
Id. Murányi Attila elmesélte, hogy élete első röppostagalamb fiókáját a margittai piacon kapta nagymamájától az ’50-es évek elején, onnantól kezdve megállíthatatlan volt a lavina. Több településen is lakott már életében, de a madársereget mindenhova magával vitte. Volt már, hogy 1500-as állománnyal rendelkezett, jelenleg hétszáz röppostagalamb büszke gazdája, amelyek szülőföldje Belgium, Magyarország vagy épp Románia valamelyik alföldi városa. Említést tett a Nagyváradon működő galambász sportegyesületről, mely röptetőversenyeket szervez mai napig is, és amellyel Attila bácsi már megszakította kapcsolatát. „Meg voltak mind rökönyödve mikor én odamentem Váradra 120 galambbal, ők meg legtöbb tízet hoztak. (…) Nem úgy van már ott se, mint régen.” Így hát Attila bácsi saját kedvtelésére otthona udvarán rendezett be egy „galamblakóparkot”. Gyakran ajándékoz a madarakból más tenyésztőknek, szomszédoknak, ő maga sem veti meg a galambhúst. Ekkora létszám mellett egyébként sem árt néha fogyasztani, hiszen a galambok évente hét-kilenc alkalommal költenek, 18 nap alatt, egy-egy pár fiókát, amiket az esetek nagy részében sikerrel felnevelnek s kirepítenek a dúcból. Számoljunk utána? Leszegett fejjel vallja a tenyésztő is, hogy valóban nem a legolcsóbb szenvedély ez, de még mindig jobb, mint például az alkohol szerelmesének lenni. A galambokat hajtja az ösztönük a csipegetésre, a legkülönlegesebb és különbözőbb magvakat szedegetik össze egy nap alatt, amelyekre szükségük van. Ilyenkor az etetés nem számottevő költség. Viszont, amikor beáll a tél, a fagy s a hó, van ereszd el a tollamat! A tenyésztőnek mindent meg kell tennie, hogy pótolja a különlegességeket, ez pedig nem olcsó mulatság. Segíthet viszont a régiség, a jó öreg galambásztársak és a kapcsolatrendszer. Sanyi bácsinak elmondása szerint főként Magyarországon, az érmelléki részen és környékén vannak kapcsolatai e téren. Tenyésztők, állatorvosok, takarmánytermesztők, kis- és nagyvállalkozók rendszerében forog szintén galambos barátaival együtt, akik tudnak tanácskozni, telefonszámot cserélni, ha kell, fő az egymás támogatása.

Cukros búza, párcsere
Ezek azok a trükkök, amikkel Serbán Sándor is igyekszik marasztalni frissen vásárolt vagy kapott galambjait a beszoktatás során. A madarak igazi ínyencek. Nem elég a cirokmag, napraforgó vagy kukoricadara, amikkel gazdájuk naponta szolgálhat, az igazi kedvenc a cukros vízbe áztatott búza. A párcseremegoldás leginkább a kakasokat érinti. Amint új helyükre érkeznek, új „menyecskét” kapnak, hogy azzal alapítsanak családot az új dúcban. Legtöbbször mindkét módszer bevált eddig, hiszen Sándor válaszolgatás közben is a kerítésnek támaszkodva gyönyörködött hatvan pár galambjában, melyek legtöbben röpposta-, díszposta-, tifler- és kinggalambok. Mint megtudtuk, akárhogyan is vásárolunk vagy ajándékozunk galambokat, vigyázni kell, hogy a nemek szerinti egyensúly ne boruljon fel a ketrecekben. Ha túl sok a hím, küzdeni kezdenek a helyekért, gyakran összetaposnak tojásokat, fiókákat, csúnyán csépelik egymást a harcban. A legmagasabb létszám az állományban eddig a 150–160 pár volt. Serbánéknál a családban szerteágazó hagyománya van a galambászatnak. Sándor édesapjától – aki maga is tenyészt még – örökölte a szenvedélyt s az első galambokat. Sándor testvére és unokaöccse is galambászik Kiskerekiben. Ő maga is tartotta a nagyváradi egyesülettel a kapcsolatot, és megküzdött madaraiért a szokásos betegségekkel is, olykor tanácsot kérve más, környékbeli tapasztalt galambászoktól. Saját bevallása szerint szívesen ad ajándékba bárkinek, esküvőre is röptetni, mert van elég madara, de vágni soha nem vágnak az állományból, konyhai célokból: „Ha visz is el valaki tőlünk, munkába menet előtt megmutatom a feleségemnek, hogy melyeket lehet elvinni, aztán megyek is el otthonról. Nem szeretem látni, mikor elviszik tőlem őket.”

Költséges is, takarítandó is, viszont szép is a maga nemében a galambászat. Személyes találkozáskor a tenyésztők rendkívül meggyőzően mesélik élményeiket a kikelt vagy felgyógyult madarakról. Tanulságos magatartás az övék. Egy életet szentelni valaminek és sosem feladni. Tanulságos magatartás a galamboké is, a tökéletes hűség, a szülői lét mintaképei ők.

Bíró Orsolya