Beszélgetés Kokovai Csongorral a labdarúgó-karrier kihívásairól és tanulságairól, motivációról

Kokovai Csongor labdarúgó, városunk szülötte a Ferencváros ificsapatának (U19) játékosa, egyben a magyar junior (U18) nemzeti válogatott csapatkapitánya. Fiatal, tele van energiával és elhiszi, hogy övé a világ. Olyan bölcsen beszél a sportkarrierjéről, hogy sokan példát vehetnének róla. Tudja, az önbizalom szorgalommal, kemény munkával és alázattal kell társuljon, és hogy nincs siker áldozatok nélkül. Ahhoz, hogy elérj valamit, mindent a célnak kell szentelned. Méltán lehetünk rá büszkék, érdemes nyomon követnünk egyre fennebb ívelő pályáját. Hajrá Csongi, meg se állj a csillagokig!

– Induljunk a kezdetektől: milyen gyerek voltál?

– Csendes, mosolygós, tisztelettudó és visszahúzódó voltam kiskoromban. A tipikus jó gyerek, akivel soha nincs semmi baj és mindig tudja, hogyan kell viselkednie.

– Hogyan kezdődött a kapcsolatod a focival: szabad akarat, szülői terelés vagy sorsszerűség volt az első találkozás?

– Eleinte nem voltak Székelyhídon fociedzések gyerekeknek, így a karatéval kezdtem. Ez két évig tartott és igazából mindent kihoztam belőle, amit csak lehetett. Kijutottam a világbajnokságra, aranyérmet szereztem, mégis úgy éreztem, valami hiányzik, nem voltam tökéletesen boldog. Mikor kiderült, hogy végre nálunk is ifjúsági focicsapatot szerveznek, nagyon lelkes lettem, és én is feltétlenül részt akartam venni benne. Hamar kiderült, hogy van hozzá tehetségem és az is, hogy ez egy nagy szerelem lesz. A karateedzésekről kezdtem kimaradozni, viszont annál nagyobb lelkesedéssel vártam minden fociedzést és -meccset. Így mondhatjuk azt, hogy teljes mértékben szabad akaratból választottam ezt a sportot, ám egy kicsit közbeszólt a sorsszerűség is a történetembe. Tudniillik ekkoriban városunkban járt Hegedűs Gábor, a debreceni Olasz Focisuli utánpótlás-igazgatója, felfigyelt rám és elhívott egy egyhetes próbajátékra.

– Ezután gondolom kicsit felgyorsultak az események körülötted…

– Igen, valóban, hiszen egy hét múlva már Olaszországban voltam edzőtáborban és a tanulmányaimat ötödik osztálytól Magyarországon, sportiskolában folytattam tovább. Először Hajdúböszörménybe kerültem az ifjúsági csapatba, ahol két évet töltöttem. Itt rengeteget tanultam és fejlődtem Kolbe Ádám edző kezei között, akinek utólag is nagyon hálás vagyok mindenért. Innen próbajátékra mentem a Lokihoz (DVSC), ahol három évet töltöttem és azután átkerültem Budapestre, ahol jelenleg a Ferencvárosi U19-es csapat tagja, valamint az U18-as magyar nemzeti válogatott tagja vagyok, pontosabban a csapatkapitánya.

– Hogy néz ki egy átlagos napod?

– Elég mozgalmas minden napom és meghatározott keretek közt zajlik. Az ébresztő mindig fél hétkor van, ezután iskolába megyek, majd edzésre, ezután vacsorázom, tanulok és eljárok edzőterembe is, hogy erősebb és állóképesebb legyek a pályán. Nehezített napokon kimaradnak a tanórák és tulajdonképpen kisebb szünetekkel az egész nap az edzésről szól. Magántanuló vagyok a Ferencvárosi Sportiskolában, de még így is elég nehéz összeegyeztetnem a tanulást, iskolai életet a sportkarrierrel. Mindenhol százszázalékos teljesítményt szeretnék nyújtani, és ezért bizony áldozatokat kell hozni. Én nem járok el délutánonként a barátaimmal csavarogni, mint a velem egykorú fiatalok és a hétvégéim sem az önfeledt bulizásokról szólnak. Cserébe viszont minden nap azt csinálom, amit szeretek. A kimaradt találkozásokat pedig a vakációkban igyekszem bepótolni, ezt az időt teljes mértékben a családomnak és a barátaimnak szentelem.

– Hogyan nézel szembe az új kihívásokkal?

– A kihívások szerintem arra vannak, hogy még több és keményebb munkára sarkallják az embert. Nagyon fontos, hogy alázattal fordulj afelé, amit csinálsz, hogy tisztelettel fogadd az edzői tanácsokat, és hogy sose feledd el, hogy a sikerhez vezető úthoz munka, munka és munka szükséges. Persze, mindig voltak és lesznek olyanok, akiknek könnyen az ölükbe hullnak a lehetőségek, de ezek az emberek szerintem sosem fogják a sportot igazán komolyan venni, mert nincs meg bennük az alázat és a szorgalom, és ezek nélkül egy idő után megállsz a fejlődésben.

– Hogyan kezeled az esetleges mélypontokat: kudarcokat és kritikát?

– Eleinte nagyon rosszul viseltem, letörtem és szinte napokig nem volt kedven senkihez sem szólni. Hihetetlenül maximalista vagyok, így nekem talán kétszer olyan nehezen megy az ilyen helyzetek kezelése, mint másoknak. Azonban idővel nagyon sokat tanul az ember, sokszor a saját hibáiból is, és persze ott vannak a hátunk mögött azok a támogató szakemberek, egyénileg és csapat szinten is, akikhez bármilyen problémával fordulhatunk.

– Mire tanított meg a labdarúgás?

– Rengeteg dolgot tanultam és tanulok a mai napig is a sportból. Főként szorgalmat és alázatot. Megtanított arra, hogy a sok és kitartó munka meghozza gyümölcsét. Megtanultam küzdeni az álmaimért, kaptam egy új célt. A munka és a sikerek mellett, megtanultam elengedni a  kudarcokat, hisz a rengeteg befektetett munka mellett a szerencse is nagyban közrejátszik egy-egy mérkőzés sikerében, amit sosem szabad elfelejteni.

– Mi adja számodra a legfőbb motivációt?

– A legfőbb motiváció számomra az, hogy elérjem a kitűzött célom, hogy a magyar bajnokság első osztályában játszhassak egy labdarúgócsapat hivatalos játékosaként. Mindig az hajtott előre, hogy kitörjek, meg tudjam mutatni másoknak a tehetségem, megtérüljön a munkám, amit a labdarúgásba fektettem. Az évek során a kezdeti fellángolásból, komoly tűzzé nőtte ki magát az életemben a foci, hobbiból életcéllá vált.

– Van-e a sportban bárki, akit példaképnek tekintesz?

– Bevallom őszintén, hogy soha nem volt kedvenc sportolóm vagy csapatom. Példaértékűnek tekintek mindenkit, aki megdolgozik a sikereiért, aki tisztelettel és alázattal fordul a sportág és az ellenfelei felé. Azonban, ha mégis ki kellene emelnem egy embert, az Szoboszlai Dominik lenne, aki fiatal magyar tehetségként óriási sikereket ért el, és magasabb szintre emelte a magyar labdarúgás színvonalát és hírnevét külföldön is.

– Hatással van-e a teljesítményedre, hogy milyen pályán és mekkora nézőtábor előtt játszol?

– Az elején persze nagyban közrejátszik, hogy hol és hány ember előtt kell megmutatnia magát a játékosnak. Emlékszem az első próbajátékokon, válogatókon, bajnoki meccseken mennyire izgultam, milyen lámpalázas voltam. Idővel azonban ez enyhül és megváltozik benned valami: már nem arra figyelsz, hogy mi és kik vesznek körül, hanem csak arra, hogy te minél jobb teljesítményt nyújts, kihozd magadból és a csapatodból a maximumot. Ami az elején visszahúzó erőnek tűnt, a rengeteg néző, nagyobb stadion, idővel pont az ellenkezőjére fordul, nagyobb lendületet ad a játékodnak, a szeretet, bíztatás elkezd felemelni.

– Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?

– Óriási élmény volt az U18-as magyar nemzeti válogatottat Csíkszeredában csapatkapitányként a pályára vezetni. Ekkor avatták fel az ottani új stadiont és több mint háromezer ember figyelt bennünket a lelátókról. Sajnos nem sikerült megnyernünk azt a meccset, de szerencsére ezt nem éltük meg negatívan és az élmény még sokáig bennem fog élni.

– Mekkora szerepet játszik az életedben a származásod, nemzeti identitásod?

– Óriási szerepe van abban, hogy eljutottam odáig, ahol jelenleg vagyok. Számomra az, hogy egy kisvárosból indultam, a magyar határ másik oldaláról, mindig egy extramotivációnak számított a még szorgalmasabb és odaadóbb munkához. Soha nem ért negatív megkülönböztetés a származásom miatt, de az is lehet, hogy az esetleg élcelődéseket én nem vettem soha a szívemre. Én mindig ki akartam törni, többre, messzebbre jutni. Hála Istennek rengeteg pozitív energiát kapok minden alkalommal, mikor hazajövök Székelyhídra: megállítanak az emberek az utcán és elmondják, hogy szurkolnak nekem, hisznek bennem és ez rengeteg erőt ad.

– Hol látod magad öt év távlatában?

– Profi labdarúgó leszek, valamelyik ország első osztályú bajnokságában fogok játszani és az sem kizárt, hogy ez nem Magyarország lesz.

– Mi az, ami először eszedbe jut a siker szóról? – Munka, szorgalom, alázat és önbizalom: ha te nem hiszed el magadról, hogy képes vagy rá, akkor mások sem fognak hinni benne.


Írta: Ványa Blanka