Csorján Melitta – egy világpolgár székelyhídi festőművész

 

Térdig érő burjánzó növények, torztükrű vízpart, felhőtérképekkel tarkított égbolt, bogárhadak. Akár egy Melitta-képről is szólhatna ez a rövid leírás vagy jó helyszín lenne egy művészfilmnek, de ez csak a valóság. A székelyhídi napszívta rét, mely pár lépésnyire van a zajos országúttól, olybá tűnik, mint egy elfeledett senkiföldje. Ez a helyszíne beszélgetésemnek egy helyi világpolgár festőművésszel, Csorján Melittával.

 

– Mit jelent az Ön számára a festészet?


– Ez egy  nagyon egyszerû kérdésnek tûnik és mégsem egészen az. Mindenkinek mást jelent. Például ki a jó vagy tehetséges művész? Csak azok, akiket most éppen sztárolnak, reklámoznak? A múltkor például beszélgettem egy magyarországi, úgymond befutott festővel, aki a véleményét és ízlését ahhoz igazítja, ami most eladható. Tehát a mûvészete kommersz.  Hogy ez helyes vagy sem, úgy érzem nem az én tisztem eldönteni. Szerintem művészet az, amibe az ember bele tud halni, legyen az festészet vagy bármi más. Ha ez az érzés nincs meg, akkor nem ér semmit az egész, nem igazi.

 

– Rengetegen ismerik a festményei egyedien fanyar stílusát. Szabad stílusú művésznek vagy egy mûvészeti csoport tagjának vallja magát?


– Nem igazán tartozom sehová és mégis tartozom valahová. Például sokan hasonlítják a műveim Marc Chagall szín- és formavilágához, így már megkaptam a „magyar Chagall” jelzőt is.  Ha feltétlenül be kell sorolnom magam valahová, akkor azt mondanám, hogy leginkább a szürrealizmusba hajlik a festészetem és szeretem a mûvészi túlzásokat, amit a szürrealizmus által tudok kiélni. Valójában úgy érzem, hogy a szürrealizmus számomra elviselhetőbbé teszi a lét kimondhatatlan könnyűségét.

 

 

– Képei sokszor nyomasztó hatást keltenek. Ez szándékos dolog vagy a véletlen műve?


– Hát semmiképp nem úgy kell elképzelni, hogy mikor hozzákezdek akkor arra gondolok: hú, most festek valami borzasztó nyomasztó hangulatú képet. Az életemnek vannak olyan periódusai, amikor ez szólal meg bennem, ezt vetíti rá a lelkem a fehér vászonra. Ennek nagyon örülök, mert felszínre kerülnek  az elnyomott, elfojtott érzések, a depreszsziók, az őrület. Festészet nélkül már valószínűleg valamelyik pszihiátria zárt osztályán feküdnék.

 

– A legtöbb képen a túlzások mögül előbújik a gyermek, a gyermeki lélek és formavilág. Egy nagy gyermeknek tartja magát?


– Talán igen, van benne valami. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember legbelül meg tudjon egy kis darabot őrizni a gyermeki énből. Ez persze az idő során torzul, csorbul, így néha a kép ami bennünk él igen kifordított mása az eredetinek. De akármilyen is, az a fő, hogy mindenki egy kicsit gyermek tudjon maradni, másképp belül döglött az ember. Például volt egy babás képsorozatom, amellyel ezt a torz felnőtt-gyerek létet próbáltam ábrázolni, de igen sokan félreértették. Ijesztőnek tartják vagy horro filmekhez hasonlítják, pedig csak görbe tükröt tart mindenki elé, amibe félnek belenézni.

 

Ványa Blanka