Székelyhídon nekem nagyszerű gyerekkorom volt. Teljes gondtalanságban, felhőtlen boldogságban éltem. Ma is nagyon szívesen emlékszem vissza gyerekkori barátaimra, és azokra a helyekre, ahol együtt játszottunk. Aztán felnőttem, egyetemi tanulmányaim miatt elkerültem Székelyhídról, és valahogy többé nem volt otthon maradásom… ma sem tudom pontosan, hogy miért, de menni kellett. Tizenkét évig éltünk – ugyancsak székelyhídi származású férjemmel – Magyarországon, de utána már hiába látogattunk haza, Székelyhídra: szinte minden ugyanaz maradt, de mi közben valahogy megváltoztunk. Nem találtuk a régi, otthoni megnyugvást, igazán már sehol sem voltunk „otthon”. Talán emiatt a hontalanság miatt is született meg a döntés, hogy még tovább kell mennünk, tovább kell keresnünk az otthonunkat, a megnyugvásunkat. Ha az emberben dolgozik ez a folytonos belső nyugtalanság, elégedetlenség – ideig óráig el lehet nyomni, de előbb-utóbb menni kell. (Néha elgondolkodom azon, hogy vajon a trianoni trauma, amit az elődeink elszenvedtek, milyen mértékben tesz minket, ma élőket is örökös hontalanokká, keresőkké?) Ezt sosem éreztem bátorságnak, ehhez abból kellett talán a legkevesebb. Szomorú „muszáj” volt inkább.

Ausztrália gyönyörű, elképzelhetetlenül más világ – de az eukaliptusz erdők nem pótolják a szép otthoni erdőket. Az első generációs emigrációs élet pedig nagyon kemény tud lenni a mindennapokban. Az embernek gyakran szembesülnie kell azzal, hogy az otthoni, sok év alatt felépített képzettsége, munkatapasztalata itt szinte fabatkát sem ér. Vagy, hogy az igen jó angol nyelvtudása tulajdonképpen a gyakorlatban nem is annyira jó – és hiába angol, ha nem ausztrál (angol). Sok mindent újra kell kezdeni, és képesnek kell lenni valóban nulláról – ha épp nem mínuszról – indulni. Az élet ekkora lépés után ritkán folytatható ott, ahol az ember abbahagyta.

Fontosnak érzem, ezért idéznék egy új-zélandi magyar bevándorló blogjából: „Egészen fiatal koromtól elvágytam Magyarországról. Úgy éreztem, hogy véletlenül születtem oda, de nem ott van a helyem. Rengeteget beszélgettünk édesanyámmal erről az elmúlt évtizedekben, és Ő valami ilyesmit mondott: »Most itthon maradsz miattam, utána pedig a gyerekeid miatt. Ők majd itthon maradnak miattad, és később az ő gyerekeik miatt. És ez így megy mindaddig, míg egy valaki be nem vállalja azt a hálátlan szerepet, hogy hátrahagyja a többieket, és új életet kezd máshol azért, hogy az utána következőknek majd jobb legyen. Biztosan megszakad a szívem, ha elmész, de ha úgy érzed, hogy menned kell, akkor menj, és legyél nagyon boldog.« […] Sokszor csak megállok egy pillanatra, körülnézek, és megfogalmazódik bennem, hogy milyen boldog vagyok itt, és hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy itt élhetek. Nem tudom, hogy ez mikor fog elmúlni, de hetente legalább egyszer előfordul ez velem, még akkor is, ha nagyon fáradt vagy túlterhelt vagyok.”

Kevesebb, mint két és fél éve élünk itt, és néha mi is megkérdezzük magunktól: megbántuk-e? Visszamennénk-e? A nagyon őszinte válaszunk erre mindig az, hogy: nem. Minden nehézség ellenére nyugodtabban élünk itt, mint eddig bárhol. Székelyhíd nekem egy (jó értelemben vett) egyszerű, becsületes, őszinte indítást adott az életben (természetesen főleg a szüleim, családom által). Bárhol éltem, ezt az értékrendet tartottam meg, és reményeim szerint, akárcsak az életet, tovább is adom majd a gyermekeimnek. A becsületességet, őszinteséget én fontosabbnak tartom az egyébként csodálatos és gazdag kultúránknál/nyelvünknél is, mivel ezek egyetemes, kultúrafüggetlen emberi/társadalmi értékek. Ezeket én, úgy gondolom, a szüleimnek és – természetesen – Székelyhídnak köszönhetem.

Ovlachi Aliz

jelenleg Ausztráliában élő székelyhídi lakos