Tavaly mi, magyartanárok kitaláltunk egy olyasmit, hogy ha a különböző szavalóversenyekre, irodalmi műsorokra nem nagyon mennek el az emberek (illetve hát kevesen), akkor majd betoppanunk mi az ő kis világukba. Ezért a 2014-es magyar kultúra napját a suli előcsarnokában tartottuk az erre az alkalomra berendezett „kultúrsarokban”, és ugyanezt tettük az idén is. Így aztán könnyen megtörténhetett, hogy valaki mondjuk elindult szünetben a büfébe vagy valamelyik barátjához egy másik osztályba, és közben belebotlott a kis műsorunkba: megállt, figyelt, meghallgatott egy-két verset. Ha tetszett neki, maradt, főleg ha az ideje is engedte. Ha nem, továbbállt. Mindegy, hogy diák vagy tanár. De mindenképpen megadtuk a választás szabadságát. Nem akartuk senkire ráerőltetni a kultúrát, illetve annak ünnepnapját. Mint ahogy a szavalókra sem, például úgy is elmondhatta bárki a kedvenc versét, hogy nem jelentkezett be előre, hanem fogta magát és kiállt a világot jelentő kis pódiumunkra. Persze lehet, nem volt olyan csend, mint egy hagyományos kulturális műsoron, csak hát ne felejtsük el, hogy a színházat évszázadokig olyan vándorszínészek művelték, akik vásárokban adták elő produkcióikat, és hát az sem az a hely volt, ahol a légy akusztikailag labdába rúghatott volna… (Na ez most jó kis képzavar lett.)

Szóval summa summarum: négy szüneten keresztül igyekeztünk egy kis „kultúratmoszférát” csempészni a suli levegőjébe. Szerintem ez részben sikerült – persze lesznek olyanok, akik most is csak az orrukat húzogatják. Nekik csak annyi baráti tanácsom van, hogy nyugodtan lehet szervezni jobbat, senki nem tiltja meg.

A mostani szervezőknek viszont sok-sok köszönet! A szavalóknak, a felkészítő tanároknak, azoknak, akik a díszletet megtervezték, összeállították, idecipelték, azoknak, akik a plakátokat elkészítették, a hangosítóknak, médiásoknak és mindazoknak, akik megtisztelték a munkánkat azzal, hogy ha csak egy-két percre is, de belehallgattak valamelyik általunk előadott versbe, énekbe.

Hevesi Zoltán