Az Érmellék valósággal bővelkedik a ritkább, egzotikusabb sportágakban jeleskedőkkel. Köztük van az Érköbölkúton élő, fogathajtó Rákóczi Gergő is, aki volt már Európa-bajnoki ezüst- és bronzérmes is, illetve ötszörös országos bajnok. Lovak iránti szeretetét, kötődését édesapjától örökölte, aki szintén fogathajtó, így már gyermekkorában jelen lehetett e sportág legrangosabb versenyein. Vele beszélgettünk annak apropóján, hogy a lovardáján most induló program révén szeretné mások számára is közelebb hozni a lovassport – egyáltalán: a lóval való foglalkozás szépségeit.

– Itthon, édesapám családi istállójában mindig volt néhány ló, hol egy, hol három, és mindig is családtagként kezeltük őket. Először úgymond csak szekerezgettünk, nem volt semmi közünk a sporthoz. Ezek úgynevezett félnehéz lovak voltak, amelyekkel különböző mezőgazdasági munkákat végeztünk. Tízéves voltam, amikor Érmihályfalván, a Nyíló Akác Napok keretén belül volt egy lovasbemutató, ahova elmentünk édesapámmal. Ott megismerkedtünk Imre Zoli bácsival, aki akkor már versenyzett. Kérdezgettük erről-arról, kiderült, hogy Paptamásiban szokott lenni ilyen fogathajtó verseny. Akkor persze még gyerekcipőben járt Romániában ez a sportág, ezen a paptamási versenyen vettem részt először mint néző. Itt annyira megtetszett a dolog, hogy ezután el is kezdtem mondogatni, hogy milyen jó lenne, ha egyszer én is versenyezhetnék. Ekkortól, tehát tízéves koromtól kezdve sikerült minden vakációmat Magyarországon töltenem, ahol olyan emberektől tanulhattam, akik ezt a sportágat a legmagasabb szinten űzik. 14 éves voltam, amikor először rajthoz állhattam én is. Az első országos bajnoki címem volt az, amire igazán büszke voltam, majd következett a kecskeméti kettes fogathajtó-világbajnokság – ekkor voltam először tagja a válogatottnak. Ezen sikerült 78 induló közül a 15. helyen végeznem, ami akkor még nagy dolog volt, Romániában akkoriban még senki nem ért el ilyen helyezést. Nekem nagyon nagy önbizalmat adott az, hogy életem első ilyen rangos megmérettetésén ilyen eredményt sikerült elérni. A felkészülési körülmények persze jóval szerényebbek voltak itthon, Romániában, de nekem nagy előnyöm volt azzal, hogy már akkor évek óta külföldön edzhettem. Az utóbbi tíz évben Romániában is nagyon sokat fejlődött ez a sportág, de tudni kell, hogy mai napig is van körülbelül húsz A kategóriás versenyző, míg Németországban, Hollandiában pl. több ezer. Nekünk ebből a 20–25 emberből kell egy ütőképes csapatot öszszeállítanunk.

– Hány éves korára jut el oda egy ló, hogy indulhat országos és nemzetközi versenyeken?

– Három-négyéves kora körül kezdünk el velük foglalkozni, heti hat napban, napi egy órát. Négy-ötéves munka kell ahhoz, hogy elérje azt a színvonalat, amit egy rangos verseny megkövetel, s ehhez tegyük hozzá még azt is, hogy nem minden ló válik be. Van, amelyiknek a képességei behatároltak, van amelyik egyszerűen nem akarja – szóval nem annyira egyszerű dolog ez.

– Idén melyik versenyed lesz a legrangosabb és mikor rendezik meg?

– Szeptemberben a kettes fogathajtó világbajnokság Fábiánsebestyénen, Csongrád megyében. Ebben a sportágban ez a legnagyobb megmérettetés.

– A versenyzés mellett hogyan született az ötlet, hogy szeretnéd ezt a sportágat egy kicsit népszerűsíteni is?

– Egy gyerekkori álmom valósul meg azzal, hogy elindítjuk a lovasiskolát itt, Érköbölkúton. Azok a fiatalok, akik szeretnék kipróbálni ezt a sportot, nem kell majd elutazzanak 300–400 kilométert, mint nekem annak idején, hanem itt helyben is megtehetik ezt.

*

Ádám Andrea lovasoktatót arról kérdeztük, hogyan jut el egy tősgyökeres pesti lány Érköbölkútra.

– Magánéletem révén. Gergővel mindketten a lovak nagy rajongói vagyunk, így is ismerkedtünk meg. Én mindig is lovasedzőként dolgoztam, most pedig elhatároztuk, hogy itt, Köbölkúton megnyitjuk a lovasiskolát.

– Mire számítson az, aki jelentkezik, hogy szeretne lovagolni?

– Kicsiket és nagyokat egyaránt nagy szeretettel várunk. Először futószáras lovaglás keretében egyensúly-gyakorlatokkal kezdünk, azután pedig a technikai elemek elsajátítása következik. Miután ez megvan, és már kapaszkodás nélkül meg tudja ülni az illető a lovat, jöhet a szabadszáras lovaglás karámban vagy pedig a fedett lovardában. Miután már ez is jól megy, következhet az, ami mindenki nagy álma, vagyis hogy tereplovaglásban is részt vehet.

– Nyugtassunk meg mindenkit, hogy nem veszélyes ez a sportág.

– Nem, nem veszélyes. A lovak idomítására nagyon nagy hangsúlyt fektetünk, továbbá kobakvédő és mellény használata mindenképpen kötelező. Csupa olyan lóval tartjuk a gyakorlatokat, amelyeket mi képeztünk ki, és megfelelően tudják ellátni a feladatukat. Iskolai csoportokkal is szeretnénk foglalkozni – ez egyelőre még egyeztetés alatt áll. Én nagyon nagy lehetőségnek látom azt, hogy pl. a tornaóra keretén belül lovagolhassanak is a gyerekek, nagyon nagy élményt jelenthet ez a számukra.

Hevesi Zoltán