Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Poór Lili-díjjal tüntette ki Tóth Tündét, a Szigligeti Társulat színművészét.

            Az EMKE-díjak átadására április 13-án, szombaton került sor az egyesület kolozsvári székházában, ahol Tóth Tünde nem tudott személyesen megjelenni, hiszen aznap és másnap is Cecília szerepét alakította a Csárdáskirálynőben, Váradon. Ezért a 14-i, vasárnapi előadás után dr. Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület országos elnöke és dr. Fleisz János partiumi alelnök személyesen hozta el és adta át a díjat művésznőnknek a Szigligeti Színház színpadán.

            Az alábbiakban a Novák Eszter művészeti vezető által írt laudáció szövegét közöljük, úgy, ahogyan az vasárnap este Nagyváradon elhangzott.

Tóth Tünde Poór Lili-díjához

            Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a romániai színjátszás egyik legfontosabb díját, Poór Lili-díjat adományoz a nagyváradi Szigligeti Színház színművészének, Tóth Tündének. Megtiszteltetés ez a díjazottnak, de bizony a színháznak és a társulatnak is, amelynek idén éppen huszonöt éve tagja Tóth Tünde.

            Ennél csak az nagyszerűbb érzés, hogy ismerhetjük őt, dolgozhatunk és együtt gondolkodhatunk vele, inspirálhat bennünket kivételes, összetett személyisége.

            A színész legfőbb teremtő ereje a személyiségen túl a képzelőereje. Tóth Tündének ebből is jutott bőven, nem csak színészi munkájában, de rendezéseinek immár hosszú sorában is tetten érhetjük zabolázatlan, huncut, költői fantáziáját. Alakításaival, rendezéseivel kapcsolódást keres a közönséggel, véleményt formál és gondolkodik a körülötte lévő világról, ráadásul még a szívét sem felejti soha otthon.

            A szerteágazó tehetségű nagyváradi lány az éppen induló kolozsvári színészképzésen kötött ki, Bács Miklós, Spolarics Andrea és a felejthetetlen Csíky András tanították. Pályakezdőként két évig a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja, aztán az élet egy évre Temesvárra sodorja, hogy végül szülővárosában, Nagyváradon telepedjen le egyre bővülő családjával. Majdnem harminc évnyi színészi pálya, mondhatnánk színészsors, főképp, ha négy csodás gyermekkel járó felelősség is kíséri, szükségképpen kiszolgáltatott. Végig kell élni egy színház jobb és rosszabb korszakait, részt kell venni a gyengébb előadások létrehozatalában is, jut találkozás jó, erős kezű rendezőkkel, de talán még többször bizonytalan ízlésű, tétova rendezővel is – csüggedhet és fellángolhat a játékkedv, követhetik egymást sikerek és kudarcok, jöhetnek évek szép és fontos feladatokkal, csakúgy jöhetnek ínségesebb idők.

            Minden időben, igazi hosszútávfutóként megőrizni a belső iránytűt, a színház iránti szenvedélyes érdeklődést, képesnek lenni a kételyből alkotó energiát teremteni, nem kifogyni a kérdésekből, a lényegi mondandóból, nem tenni különbséget kicsi és nagy szerep között, nem elveszteni az eredendő kíváncsiságot, nem csüggedni, nem henyélni és nem megalkudni…  nos, ez nagyon nagy dolog, ehhez páratlan erő kell.

            Tóth Tündének de facto is abszolút hallása van, de az van neki mélyebb értelemben is: belső hallása soha nem hagyja magára, el tudja választani a lényegest a lényegtelentől, az értékest az értéktelentől, a helyest a helytelentől. Művészi munkája egyszersmind morális tett.

            A magyar kultúra és szakmája iránti fáradhatatlan elkötelezettsége igazán méltó a díj névadójához, akiről férje, Janovics Jenő (ki szintén annyit tett az erdélyi magyar színjátszásért), egy helyütt feljegyezte, hogy amikor Poór Lilit Aradon kémkedéssel vádolva a Kaméliás hölgy utolsó felvonása előtt akarták letartóztatni, ő vállat vont és így szólt:

            „Megyek. De várjanak egy fél óráig itt a színpadon, előbb meg kell egy kicsit halnom.” – sajtóközlemény