Székelyhídon az 1944-es szovjet megszállásnak nincs emlékhelye

 

A világ legnagyobb fájdalma: a háború. Ebben az egy szóban mérhetetlen, gyász, értelmetlen halál, menekülés, bujkálás, szenvedés, árvaság, féktelen erőszak, éhhalál, fagyhalál, temetetlen halott katonák, fiak és apjuk után síró anyák és gyermekek, egyszóval minden, ami fájdalom, minden, ami rossz benne van. Igaza van Csoóri Sándornak, mikor azt írja, hogy a hősi halott katonák névsoránál nincs fájdalmasabb olvasmány. Leírni egy nevet nem jelent semmit, de ha végig gondoljuk attól a pillanattól a sorsát annak a katonának, hogy valaki vagy valakik kikísérték az állomásra, abban reménykedve, hogy ő úgyis haza jön, aztán soha többé nem látták.

 

Milyen mérhetetlen fájdalom volt az,  mikor megjött az a bizonyos „hír” és mennyi szenvedés volt mögötte, s az a tengernyi könny amivel el- vagy megsiratták. De akiről még „hír” se jött, azokat hogy lehetett meggyászolni, az az édesanya kitől kapott a miértekre választ?

Még ha nagyon nehéz is beszélni erről a le nem zárt, át nem beszélt, el nem rendezett, nagyon hanyagul elfeledett, közönnyel kezelt történelmi eseményről, (Székelyhídon) akár tetszik, akár nem, a végére kell járni és egy emlékhellyel helyére lehetne tenni a dolgot, mert „… a lélek a túlvilágon csak akkor nyugszik meg, ha akad a Földön valaki, aki élete igazságát kimondja”.

Azok az emberek, kik ennek az egész világégésnek szenvedői voltak, megjárták a szovjet fogolytáborokat és a harcmezőt, elszenvedték a szovjet megszállást „és ami vele járt”. Éheztek, és bujkáltak és borzalmasan féltek és féltették lányaikat és azt csak a Jó Isten tudja még, hogy mi mindent kellet elszenvedniük, és még soha senki nem vette a fáradságot, hogy csak meghallgassa a lelkük legmélyére zárt fájdalmukat. Ennek a következménye pedig az, hogy a mai napig nem tudtak megszabadulni attól a félelemtől, ami évtizedeken át beléjük rögzült, ha csak arra gondolunk, hogy mi minden történt azalatt a pár hét alatt, míg az oroszok átvonultak a községen.

 

 

A polgármesteri hivatal vezetői minden meghívásnak eleget téve elmennek a környező városokba vagy Magyarországra különböző hősök emlékhelyeit megkoszorúzni. Amivel semmi baj nincsen, de mondja már meg valaki, hogy itt Székelyhídon hol van egy első vagy egy második világháborús emlékhely? Ahol nemcsak a hivatal, hanem azon hős katonák hozzátartozói is meggyújthatnának egy szál gyertyát vagy esetleg ha meghívnak valakit? Melyik emlékművet koszorúzzák meg, a turulmadarast, ahova azok a szovjet katonák vannak eltemetve, akik kifosztották, megerőszakolták és meggyalázták az egész községet egy hónapon át?

 

 

Lapunk megkeresésére a városvezetés közölte: dolgoznak az emlékmű felállításának ügyén.

 

 

Székelyhídi vonatkozások

 

„Úgy gondolom, nem tévedek, ha azt mondom az e sorokat olvasók között is akad olyan, aki a mai napig bizonytalanságban él, ami talán még rosszabb, mint ama szörnyű, de biztos hír, hogy akit szeretett, nincs többé. S e szívfacsaró érzéseket tovább fokozza, hogy sokáig, nagyon sokáig nem sirathatták el nyíltan, felvállalva a gyászt, csak lopva, titokban ejthettek könnyeket az oly nagyon szeretett, gyermekért, testvérért, férjért, vagy apáért.” (dr. Bús János)

1944. október 16-án az orosz hadsereg megszállta a községet reggel fél hét órakor – és Székelyhídon elkezdődött az elmondhatatlan szenvedés, a borzalom napja lett és ami utána következett az maga a pokol volt. Szemtanúk elmondása szerint az oroszok több oldalról vonultak be Székelyhídra, Nagyvárad és a magyar határ felől is. A németek még ekkor nem vonultak el teljesen, két náci géppuskás befészkelte magát a katolikus templom tornyába, onnan lőtték az oroszokat valameddig, de aztán ágyútalálat érte a templom tornyot és a két német katonát kilőtték. Aztán ahogy közeledtek, úgy nőtt az áldozatok száma és mindent kifosztottak, és az a sok erőszak…

 

 

Az első áldozat a 69 éves Barabás Zsigmond volt reggel nyolc órakor; katolikus vallású, a felső-városon lakott (akkor Bercsényi út), ő a bevonulást követő első órában vesztette életét; a pincébe akart lemenni a többiek után, de neki nem sikerült már oda lejutni, egy repeszdarab találta el, és azonnal meghalt. A második áldozat Kelemen András, 71 éves, szintén katolikus, a Király-kútoldalon lakott, délelőtt a legelőre indult, hogy megfejje a tehenet; volt egy kis unokája, aki várta, hogy a nagytata hozza neki a friss tejet, de többet nem ment haza, olyan találat érte, hogy a feje szinte elvált a testétől. Ezeket a borzalmakat csak azért írom le, mert tudomásul kell venni hogy hús-vér emberek voltak és ártatlanok, és hogy még ma is félnek róla beszélni a közeli hozzátartozók. […] A harmadik áldozat, Kalló Julianna délelőtt kilenc órakor halt meg; ő hetvennégy éves volt, baptista vallású. A Kisvecseri hegyen, a saját házánál a diófa alá volt eltemetve, ott alussza örök álmát. A temetőbe nem lehetett egyetlen áldozatot sem kivinni a szovjet megszállás alatt, így mindegyiket a saját telkén hantolták el, majd később, mikor elcsendesedett a helyzet, akkor kiásták és újratemették kint a temetőbe.

 

 

Az egyetlen kivétel az említett Kalló Julianna volt, akit nem tudjuk, milyen okból a diófa alatt hagytak pihenni jeltelenül. Az áldozatok közt a következő Lakatos Sándor malomtulajdonost délelőtt tíz órakor gránáttalálat érte, ő a saját háza ajtójában esett össze holtan. Volt egy vak lánya, akit Lakatos Icukának hívtak; biztos sokan emlékeznek rá, világtalan volt, a későbbi hatalomra jutó kommunisták kisemmizték, a családi házból is kirakták. Az ötödik áldozat, Pollák Ignác délben halt meg (katolikus, a temetőutcán lakott). Világ járta fiatalember volt, mint vándorszínész bejárta fél Európát, őt a felesége karjából rángatták ki, felvitték a kerten a temetőbe, és szabályosan kivégezték: annyi golyót engedtek bele, hogy a teste kétfelé vált, a felesége két hónap múlva megszülte fiúgyermeküket, aki soha nem láthatta apját. Az a két testvér, akikkel a szovjet katonák végeztek, talán a legszomorúbb története a megszállásnak. Krobák Mihály 14, Krobák János 17 éves volt. Az édesapjukat azelőtt két héttel temették el, mert olyan sebesülést kapott a fronton, hogy hazaszállították Nagyváradra a kórházba, ahol nem sokkal utána meghalt. Ez a két gyerek hazafelé ment a Vecser felől át a legelőn, igyekeztek haza özvegy édesanyjukhoz. Ők a házhelyen laktak valahol az első utca vége felé, a legelőre akkoriban a Cseh Feri bácsi háza mellett volt egy lejáró és ott igyekeztek hazafelé. Mikor már majdnem kiértek a legelőre, a kisebbik fiút hátból lelőtték; a nagyobbik fiú felvette öccsét az ölébe és elindult kétségbeesve hazafelé a karjába a testvérével, de néhány lépés után a nagyobbik fiút is meglőtték  és úgy haltak meg egymás karjában. […] Egy 65 éves néni, akit Kindili Lídiának hívtak – a felsővároson lakott és katolikus volt –, a saját házában halt meg, a bejárati ajtóba egy gránátot dobtak és egy repesz a fejébe fúródott, azonnal szörnyethalt. Az egészet a négyéves unokája végignézte, ugyanis mellette feküdt az ágyon. A kilencedik áldozatot, Szilágyi Józsefet (ő is a felsővároson lakott) állítólag tévedésből lőtték le, mert vasutas volt és megtévesztette a szovjeteket az egyenruha. 44 éves volt, fia mint levente harcolt Székesfehérvár környékén. A 39 éves gazdálkodó földműves ember, Ruska János a tizedik áldozat; ő is a felsővároson lakott, egyszerűen agyonlőtték. Galamb János egyszerű gyári munkás volt; ez a bácsi nagyothallott és nem hallotta a „sztoj!” (vagyis ,, megállj!”) parancsoló szót és ez okozta a halálát.

 

Nagy Mária