Pósán András (Bandi bácsi) visszaemlékezése

 


„A Don-kanyari csata a magyar történelem legnagyobb vérveszteséget követelő háborús veresége volt. A traumát azóta az irodalom számos műben próbálja feldolgozni. A kimeríthetetlen témához hozzászólt az értelmiség, a munkaszolgálatos, a katonatiszt, csak a katonák százezreinek szemszögéből nézve nem nyilatkozott senki. Pedig a tragédia oroszlánrészét az egyszerű katonák szenvedték el. (…) Senki nem láthatott többet a tragédiából, mint a közvetlen résztvevők.” (Boda Gyula: Itt hagylak a Donig és vissza)

 

 

– Bandi bácsi, mire emlékszik viszsza gyerekkorából?

 

 

– Mi a Kisgyepen laktunk, úgy hívták régen azt a helyet. Mikor én megszülettem (1922-ben), akkor már román világ volt, és az iskolában hat osztályt magyarul jártam ki, hetedikben meg áttettek román iskolába. Kriszte Juliska járt velem meg a zsidó jányok, mert ugye akkor még ilyen vallásos iskolák voltak és a zsidók nem járatták katolikus iskolába a gyermekeiket. No és a Pósán név az eredetileg román név, és azért tettek engem át abba az osztályba, mert román hangzású volt a nevem. De hát nem voltam én még tán tízszer se abban az évben iskolában. Olyan volt a tanítóm, hogy apám csinált egy pár fuvart neki a szekérrel, aztán beírta a jegyeket és el volt boronálva, habár akkor már nagy fiú is voltam, dógozni is kellett menni parasztmunkára, az én apám dinnyét termesztett meg sok minden mást, dohányt, tengerit, krumplit, ami nekünk kellett. Amíg a kollektíva be nem jött, dolgozta mindenki a saját földjét és meg is élt belőle, az időjárástól függően jól vagy szűkösen. Akkor az állam nem adott nyugdíjat, támogatást meg segélyt, nem volt akkor semmi. Ki amit tudott dolgozni, meg meg tudott termelni, azzal érte be. Aki a ’14-es háborúban megrokkant, az kapott egy kis nyugdíjat, meg akik hadiözvegyek voltak.

 

 

– Itt Szalacson voltak ilyen jobb módú emberek, akikhez el lehetett járni napszámra?

 

 

– Hát persze, de mi nem jártunk, nekünk elég volt a miénket rendben tartani. Az én apám suszter volt, abban a világban sok szegény ember volt, hozták a lábbelit reparálni. Az én apám nem kért pénzt a reparálásért, meg nem is nagyon tudtak volna adni, hanem majd jöttek és ledolgozták napszámban. Mi hatan voltunk testvérek, én voltam a sorban a második. Mivel az első testvérem lány volt, a fiúk közül meg én voltam a legidősebb, engem fogtak munkára legkorábban, éjjel-nappal kint kellett lenni a dinnyésben, egész nyáron nem jöttem a faluba be se, éjszakára kijött az apám, ott hált velem, nappal meg magam voltam.

 

 

– És ez minden évben így ment?

 

 

– Így ment volna, de 1940-ben először hallottuk a háború hírét. Engem 1943-ban soroztak be katonának, addig mi a háborúból semmit nem éreztünk. Én mint rendes katonaköteles rukkoltam be, elvittek Nagyváradra, a hármas huszárezredben szolgáltam. Bevonultam október 5-én és tavasszal már kivittek Oroszországba (valójában Szovjetunióba – szerk. megj.), a frontra ment az ezredünk, és menni kellett nekünk is. Mi voltunk a legfiatalabb katonák, Fehéroroszországba mentünk a briánszki erdőhöz, ott harcoltam. Keresztülharcoltam a briánszki erdőt… (Mikor ezt meséli Bandi bácsi, könny tör elő a szemeiből – szerk. megj.) Voltak ott nagy tisztek, tábornokok, meg a mi századosunk. A mi ezredünknek fele Váradon volt, a másik fele meg Nyíregyházán és mi, akik Váradon voltunk, mentünk ki Oroszországba, átharcoltuk a briánszki erdőt egészen Varsóig és ott, Varsóban voltunk letáborozva, ott kaptunk egy kis pihenőt.

 

 

– Bandi bácsi, azon kevés emberek közé tetszik tartozni, aki tanúja és harcoló katonája volt a briánszki erdőben és máshol megtörtént eseményeknek, szépen kérem, amit csak lehet, tessék nekem elmondani belőle.

 

 

– Nehéz volt. Az olyan egy lápos hely az erdőben meg mindenfelé, a németek az erdő közt vágtak utat, olyan nagy fosznideszkából volt csinálva út, olyan, mint egy palló, csak a fosznideszka alatt kemény rönkfák voltak. Mikor vittek befelé bennünket a harcvonalba, ilyen úton mentünk, lóháton kettesével egymás mellett, előttünk ment egy magyar harckocsi, mert a partizánok aláaknázták az utat. Alig ment kétszáz métert, a harckocsi felrobbant, annak elszakította a láncát meg egy utánajövő katona lovának leszakította a lábát, a katona megsebesült. Jöttek mivelünk tűzszerészek is, azok aztán az aknákat kiszedték meg felrobbantották és ők mentek előttünk. Tányéraknák voltak, be voltak nyomva a foszni alá és ha ráléptek, akkor robbant, ezeket a tűzszerészek mind hatástalanították.
A zsidók munkaszolgálaton voltak abban az időben kint Oroszországban, az egészséges férfiakat nem vitték Auschwitzba, ők a hátunk mögött kétszáz vagy ötszáz méterre, egy kilométerre (attól függött, hogy milyen helyzet volt) ásták a futóárkot, nagy mély árkot, méterest, úgyhogy ha az egyik árokból kivertek az oroszok, akkor meg se álltunk a másik árokig. Ők ásták az árkokat, szegények. Olyan könnyen nem tudtak kiverni bennünket az oroszok, csak ha harckocsival jöttek, mert géppuskával nem lehetett harcolni a harckocsi ellen, arról pergett le a golyó. Olyankor muszáj volt visszavonulni egy kicsit.
Mi a gyors alakulathoz tartoztunk, ha az oroszok valahol áttörték a vonalat, minket azonnal vittek oda. Egy alkalommal már nagyon éhesek voltunk és találtunk ott méhkaptárokat és kiszedtük a mézet belőle, egy kicsit csillapítottuk az éhségünket. Alig ettünk, benyomtak megint a vonalba bennünket, de a mézre nagyon megszomjaztunk. Az a bajtársam, akivel innen Szalacsról együtt mentünk el, az nem bírta tovább, hason kúszott a dombra a kúthoz, hogy igyon. Mikor odaért, felállt a kút mellett, hogy felhúzza a vizet, azonnal fejbelőtték… Ottmaradt a kút mellett. Annyi időnk volt, hogy megnézzük, mikor vonultunk visszafelé, de már annyi nem, hogy elhozzuk vagy ott eltemessük. Gondolom vagy remélem, hogy az oroszok vagy a civilek eltemették… nagyon jó bajtársam volt… (Eltelik egy kis idő, amíg megint meg tud szólalni Bandi bácsi – szerk. megj.). Még most is, mikor éjszaka nem tudok aludni, sokat jár a fejemben az, hogy mennyi halott magyar honvédet hagytunk ott magunk után, hogy nem tudtuk eltemetni, mert vissza kellett vonulni, meg menekülni… nagyon sokat.

 

 

– Később hogyan került szovjet hadifogságba?

 

 

– A románok átálltak az oroszokhoz. Minket bevagoníroztak és elhoztak haza Magyarországra úgy, hogy itt is kaptunk volna kétheti pihenőt, de nem lett belőle csak egy, mert akkorára az oroszok a Tiszánál átjöttek. Bevetettek bennünket a vonalba harcolni Kiskunfélegyházánál meg Kiskunmajsán. Kecskemétnél jöttek át és ott a Kunságban harcoltunk, amennyien még meg voltunk, én aztán ott meg is sebesültem. Ott Kiskunmajsánál az út mellett volt egy csárda, ott sebesültem meg, egy szilánk keresztülhasította a kezemet (most is ott a nyoma a kezemen).
Ágyúgolyóval lőttek, vonultunk visszafelé, és a süvítéséről már tudtuk, nagyjából, hogy hova fog esni az ágyúgolyó. Én egy másik fiúval szaladtunk a ház hátához, hogy fedezékben legyünk. Igen ám, de az ágyúgolyó nem messze tőlünk csapódott be, és a légnyomás odacsapta a falhoz a kezemet is és úgy repült bele egy szilánk, a másik fiúnak meg egy darabot hasított ki a hátából.
No, ezután elkerültem Pestre a kórházba. Ott voltam egy hétig, addig kezeltek, aztán kivittek Bécsbe, ott voltam februárig, akkor önként elkérezkedtem haza Magyarországra. Úgy gondoltam, ha már harcolni nem tudok, akkor legyek otthon a hazámban, de mikor eljöttem, kaptam egy papírt, hogy jelentkezzek Szombathelyre a kórházba, akkor ott is ott tartottak egy hónapot. Innen is elkérezkedtem, hogy engedjenek haza, mert kint a fronton is hárman voltunk együtt szalacsiak, és úgy összeszoktunk. De hármunk közül egy meghalt még kint a briánszki erdőnél a fronton, úgyhogy mentem volna vissza az ezredemhez, de nem sikerült. Majd mikor a kórházból kijöttem, Komárom mellett Alsószeliben volt egy ilyen gyűjtőtábor, ahová a kórházakból meg innen-onnan ilyen eltévedt, csellengő katonákat összegyűjtötték, és mikor megvolt egy század, akkor Komáromnál megint bevetettek bennünket, harcoltunk, de az oroszok jöttek nagyon, és nekünk vissza kellett vonulnunk.
Pozsonynál az oroszok elfogtak és visszakísértek megint Komáromba, mint hadifoglyokat, majd néhány hét után kivittek mindenkit Oroszországba. Ott voltam hadifogolyként három évet és egy hónapot, úgyhogy előbb kivittek harcolni az orosz frontra, utána pedig visszavittek ugyancsak Oroszországba, de fogolynak.

 

 

– Melyik helységbe vitték akkor Bandi bácsit és a többi bajtársát?

 

 

– Voltunk mi több helyen, de a legtöbbet Moszkvától északra, Tulában tartottak bennünket. Az egy fogolytábor volt, de hát volt ott szinte minden városban fogolytábor volt. Ebben a táborban, ahol én voltam, körülbelül tizenkét ezren voltunk és mindenféle nemzetiség volt, németek, románok, magyarok, csehek, olaszok, mindenféle kevert nép volt ott. Utoljára már, mikor a japánok kapituláltak, azok is odakerültek, egy egész barakk, több ezren voltak. Nekik volt egy különleges felfogásuk, mert akkor azt mondták, hogy ők ahány embert ezen a világon elpusztítottak, az a túlvilágon nekik szolgájuk lesz. Azt mondták, hogy ők a tengeren harcoltak jobban, a tengeralattjárókat torpedózták és süllyesztették el. Én úgy emlékszem, hogy mondták azt is, hogy ők végig a németek mellett kitartottak, meg hogy az amerikaiak ledobták az atombombát, különleges emberek voltak. Mikor odahozták őket, két napig nem ettek a világon semmit, mert azt mondták, hogy ők csak halat és rizskását esznek. Mikor odavitték nekik azt az ennivalót, amit minekünk hoztak, belenéztek és otthagyták, nem ettek belőle egy falatot se, egyikük se. Aztán főztek nekik rizskását meg halat, aztán azon éltek, de azoknak kanaluk nem volt, hanem két halcsonttal ettek, összefogták a két ujjukkal és úgy ettek, nem kellett nekik a kanál. Olyan ügyesen tudtak enni azzal a két vékony halcsonttal, hogy mi csak bámultuk őket, sokszor odamentünk abba a barakkba, ahol ők voltak, beszélgettünk volna velük, de hát nem tudtak azok se oroszul, se németül, se magyarul, úgyhogy ezt-azt elmutogattunk, de hát az nem sok vót…

 

 

– Milyenek voltak a mindennapok a táborban?

 

 

– Milyenek? Munka minden nap. Munkára vittek bennünket télen-nyáron, esőben, fagyban, még a negyvenfokos hidegben is kint dolgoztunk az erdőn, térdig érő hóban, két embernek adtak egy fűrészt, ki kellett annyi fát vágni, dönteni, utána össze kellett vágni méterbe úgy, hogy két embernek öt méter fát kellett összerakni, vagyis kivágni, legallyazni és méterbe összevágni, utána összerakni. Addig bejövetel nem volt, se kaja, se semmi, volt ott az erdőbe egy kis erdészház, ott raktunk egy kis tüzet és néha egy kicsit megmelegedtünk. Ennivaló egy kis fagyos krumpli meg egy kis káposztaleves, de az inkább egy kis langyos víz volt.
– Sok haláleset volt a táborban?
– Haltak bizony, nem volt ott olyan nap, hogy ne lett volna halott. Hát 10–12 ezer emberből olyan körülmények között… Volt olyan láger, ahol kiütött a tífusz, ott aztán seperte az embereket, de ott nálunk volt egy lágerkórház, volt benne egy orvosnő és mellette mind német orvosok voltak, és aki beteg volt, oda bevitték és kezelték. Nekem is megfagyott a lábam, mikor kinn az erdőn voltunk és bevittek, vagy két hétig ott feküdtem a kórházban, de aztán helyrejött úgy-ahogy. Úgy gondolom, hogy mivel abban a lágerben olyan sok nemzetiségű fogoly volt, mégis egy nagyon kicsivel jobb volt, mint ahol csak egy nemzetség volt. Ruhaneműt is kaptunk, vastagot, de nem ért semmit, mert nagyon hideg volt, ilyen pufajkaruhát. Most már nem sokan ismerik, pufajkakabátunk, pufajkanadrágunk, csizmánk volt, olyan farkasordító hideg dúlt. Adtak olyan sapkát, amit le lehetett hajtani a fülünkre, de az arcunk meg az orrunk megfagyott, sokan bekerültek a kórházba ilyen fagyásokkal. Mindig ki volt adva, hogy figyelje egyik a másikat, mikor kezdett fehéredni az arca, akkor hamar dörzsölni kellett, hogy meg ne fagyjon, hogy mozogjon az emberben a vér. Ott szinte percek alatt meg lehetett fagyni, haltak is meg sokan.

 

 

– Mikor orosz fogságba került, tudták az itthoniak hogy merre van, vagy valami hírt tudott adni magáról Bandi bácsi?

 

 

– Egy évig nem tudtak semmit, majd egy év után lehetett levelezni, kaptunk tábori levelezőlapot és hírt tudtunk adni magunkról, anynyit, hogy jól vagyunk és élünk, ennyit volt szabad írni, semmi mást, se azt hogy hol vagyunk, semmit. Húszéves voltam mikor berukkoltam katonának és mikor hazajöttem, majdnem huszonhat éves voltam. Mikor kint voltunk a briánszki erdőben, onnan írtunk egy levelet nyírfakéregre. Nem volt levelezőlapunk, a nyírfa kérgéből kimetszettünk egy darabot és arra írtunk, hát annyit, hogy jól vagyunk, élünk és annyi. Ráírtuk a címet meg a tábori számot, és itthon megkapták. Mikor egy évig nem hallottak hírt felőlem, már azt gondolták, hogy haza se jövök többet. Mikor a fogságból hazaengedtek, akkor a román határig lehoztak vonattal, ott ki kellett szállni, mert az orosz vasúti sínek szélesebbek, mint itt errefelé. Ott kipakoltak és megkérdezték, ki merre való, és mikor arra ment vonat, akkor szólítottak és így sorban eljöttünk.
Mikor mondták, hogy Erdélybe jön vonat, akkor mi a Kárpátokon átjöttünk, Máramarosszigetnek, Szatmár, Károly, és Mihályfalvánál szálltunk le. Nem tudta azt senki, hogy jövök haza, csak a remény volt. Hátha, hátha a mi fiunk is hazajön. És 1948-ban végre hazaértem.

 


N. M.