Szőlőkultúra az Érmelléken

A termesztés kezdetén erdőirtásokkal nyertek telepítési területet

A szőlőtermesztés évezredes hagyománnyal bíró foglalkozás az Érmelléken. Írásos emlékek bizonyítják, hogy Biharban már a XIII. században létezett Szőlős nevű település, ami egyértelműen a szőlőművelés létezéséről árulkodik. De ennél régebbi adatok is a rendelkezésünkre állnak.

Többek között öt pintért és három pincemestert is rendelt a szentjobbi monostor XI. századi megalapításakor a rend szolgálatába Szent László királyunk. Valószínűsíthető, hogy a szőlőművelés meghonosítása a szerzetesek nevéhez fűződik, annál is inkább, mivel az egyszerű lakosság sokkal inkább az állattenyésztéssel foglalkozott akkortájt.

A bihardiószegi szőlőtermesztés kezdeteiről regélő hagyomány szerint a Váradot uraló török basa révén kerültek az első szőlővesszők a településre. A tények viszont azt bizonyítják, hogy a török az Érmelléken való megjelenésekor már javában szürcsölgették a szőlőlevet tájainkon. Ezt támasztják alá azok az írásos emlékek, amelyek 1414-ben Nagykágyát, 1461-ben pedig Kiskerekit említik meg szőlőműveléssel bíró településekként. Az érmelléki domboldalakat ez idő tájt még összefüggő erdőségek borították. Azok fokozatos irtásával egyre nagyobb szőlőtelepek jöttek létre. A fellelhető dokumentumok tanúsága szerint 1570-ben Asszonyvására, Érolaszi és Kiskereki határában 45 szőlősgazda 24 hold szőlőssel rendelkezett. A nemes növény gyors elterjedését a földesurak hozzáállása egyre inkább fokozta. Bordézsma fejében örömmel átengedték erdeiket szőlőtelepítésre. Bár az erdőirtás és az azt követő telepítés nehéz munkával járt, mégis egyre többen foglalkoztak az új kultúrával. A törvények szerint jobbágynak, zsellérnek épp úgy lehetett szőlőse, mint a nemes uraknak vagy a városi polgárságnak. A debreceni polgárok igen kedvelték az Érmelléket, a ránk maradt írások szerint 1690-ben például 118-uknak volt kisebb-nagyobb birtoka vidékünkön.

Messze földön híres érmelléki borok
A diószegi bortermelés a XIX. századra a legjelentősebbé válik a térségben, főként Zichy Ferencnek köszönhetően. A gróf, aki az 1820-as években Bihar megye főispánja volt, felismerve a borpiac adta lehetőségeket, 102 hektáros szőlőgazdaságot hozott létre Diószegen. Az ízléses címkével ellátott palackok messze földre vitték az érmelléki borok hírét. 1871-ben például a kínai császár kétszáz üveg aszúbort rendelt a diószegi borászattól. A település borhoz való kötődését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az országban itt indult be elsőként vincellériskola 1870-ben. Röpke húsz év alatt közel négyszáz szakembert képeztek ki. A diákokat állami költségen tanították, ingyenes ellátásban részesültek, sőt iskolai egyenruhát is kaptak. Az egyre kiteljesedőbb, virágzó szőlőkultúrát a dühöngő filoxéra törte derékba. A betegséget először 1884. augusztus 14-én észlelték a kágyai szőlőhegyen. Röpke tíz év alatt az Érmellék szőlőbirodalma teljesen kipusztult. Az elszáradt tőkéket tűzre vetették, az épületek magányosan árválkodtak a csupaszon maradt hegyoldalakon.

Világhírű kágyai oltványtelep
A nagy veszteséget, elkeseredést okozó filoxérajárvány azonban nem tudta megtörni az itt élő embereket. Ifj. Zichy Ferenc gróf kísérleti célból egész szőlészetét a vincellériskola rendelkezésére bocsátotta. Az iskolában megkezdődött az újfajta telepítési módszer tanítása, a vad alanyba való oltás technikájának elsajátítása. Megyeszerte több mint 170 személyt képeztek ki oltványkészítésre, akik a diószegi iskolából való hazatértük után odahaza oktatták a gazdákat az újonnan tanultakra.

A filoxéravészt követően egyre több vállalkozás kezdett szőlőoltványgyártásba. A legnagyobb jelentőségű a nagykágyai Érmelléki Első Szőlőoltványtelep volt. Tulajdonosa, az 1855-ben Nagykágyán született Nagy Gábor először pintérként, majd az állami mértékhitelesítő hivatal vezetőjeként tevékenykedett. Széles látókörű, jó gazdasági érzékkel megáldott lévén, egyre dinamikusabb fejlődésnek indult az oltványtelep a keze alatt. A századfordulóra az ország egyik legjelentősebb vállalkozásává nőtte ki magát. A munka világos csarnokokban folyt, benzinmotorral üzemeltetett vízműteleppel, víztoronnyal voltak felszerelkezve. Átlagosan 250 embert foglalkoztattak, de volt, hogy négyszáz embernek is munkát, kenyeret biztosított a telep. Naponta kettő-négy, de alkalmanként akár hat vagon gondosan csomagolt oltvány indult a diószegi vasútállomásról a belföldi és a külföldi megrendelők felé. Volt időszak, amikor évente több mint kétmillió oltványt értékesítettek.

Hasonló minőségű vesszőket állítottak elő a szalacsi Noé Szőlőoltványtelep munkásai is. A nagy szorgalmú, ötletgazda Nagy Imre református lelkipásztor alapította telep száz személynek biztosított megélhetést.
A híressé vált érmelléki oltványtelepek az első világháború következtében megsemmisültek. Mára már csak emlékké szelídült valóság az utódok számára és erőt adó üzenet, hogy lehet talpraállás, értékteremtés a mostoha körülmények között is, ha egy közösség akar és mer, hittel és összefogva.

A hegyközségek a rendet, a fejlődést szolgálták
Az uradalmi szőlészetek, a városi szőlőtulajdonosok mellett a helyi gazdák tették ki a bortermelők zömét. Az általuk birtokolt területek felső határa általában öt hold körül mozgott. A szőlősgazdák külön közösséget alkottak, területüket gyepűvel, élő sövénnyel kerítették körbe. Ez a tövises sövény szinte áthatolhatatlan védelmet nyújtott garázda emberrel és állattal szemben. A hegykapu biztosította az egyedüli ki-bejárást a szőlőhegyre.

A tulajdonosok saját szabályrendszerre alapuló hegyközségekbe tömörültek. Ennek célja a közös érdekvédelem, a szőlőhegy biztonságának megőrzése volt. A hegyközségek már a XVI. században ismertek voltak, a XIX. század végén a szokásokból, rendszabályokból jó néhányat alkalmaztak. A hegyközségek elöljárója a széles feladatkörű bíró volt. ő foglalkozott az adók beszedésének felügyeletével, a rendszabályok betartásával, a garázdálkodók megbüntetése is rá hárult. Az elnök munkáját a vezetőség többi tagjával gyakorolta, ugyanakkor tekintélyt jelentett a beosztása. A hegy jegyzője az adminisztrációs ügyeket intézte, ő kezelte a közpénzeket, alkalmanként aprólékosan beszámolt a pénzügyi helyzetről. A hegyközségek vezetőit a közgyűlés választotta meg. A bírót általában évente választották, míg a többi vezetőt háromévente cserélték. A közgyűlés volt a hivatott a rendszabályok elfogadására is. Érdekességképp, de talán okulásként is megemlíthetünk néhány olyan határozatot, amit a ma emberének erkölcse vagy inkább erkölcstelensége csak mosolyra késztet. Tilos volt vasárnap a szőlősben dolgozni, sőt a hegyen káromkodni merészelőket is szigorúan büntették. Akinek nem volt saját birtoka, nem mászkálhatott a hegyen, tolvajként kezelték és büntetést róttak ki rá. Az állatok okozta károkat megfizettették a gazdákkal. Gyümölcslopásnak minősült akár egyetlen darab eltulajdonítása is a más terméséből. A hegykerülők feladata a javak védelme volt. Nyáron a termést, télen pedig az ingatlanokat, a szőlőkarókat, pajtákat felügyelték. A kerülők degeszre ehették magukat, de ha akár egy szem gyümölcsöt is megpróbáltak hazavinni, azonnal kirúgták őket az állásukból. A kerítésnek számító gyepű rongálása vagy azon való bemászás a hegyre főbenjáró véteknek minősült. Szőlőérés idején gyermekeket alkalmaztak, hogy riogassák az ízletes gyümölcsökre áhítozó madarakat. A gazdákat is beosztották szüret tájékán a hegykerülők mellé, a tolvajlások megelőzésére. A szüret megkezdése sem történhetett önkényesen. Előre meghatározták a szüretkezdés dátumát is, ha valaki nem vetette magát alá a döntésnek, megbírságolták. A korai szüretelést csak alapos indok alapján hagyták jóvá, ha betegség, rothadás támadta meg a termést. Ezek az öröklött és egyben szigorú rendelkezések a rendet, a kibontakozást, bizonyos önformáló mércéhez való igazodást szolgálták. A közös adókból biztosították a termés védelmét, amellett fejlesztésekre is futotta. Közös présházakat, eszközöket vásároltak, kutakat fúrtak, ami a permetezést, edények tisztítását könnyítette meg.

Sajnos az elmúlt évtizedek az évszázadokon át megőrzött szokásrendet, a szőlőtermesztés és borászat szeretetét megnyirbálták. Pedig az ősi ösztönök pislákolnak az érmelléki emberekben, itt-ott újra születnek a gondozott, ápolt szőlősök, a gyümölcsfák árnyékában. Adott a lehetőség a hegyközségek megalakítására. Persze ehhez a velejéig romlott társadalmi értékrend átértékelésére lenne szükség. Ameddig a magántulajdon védelme nem közösségi érdek, a törvények pedig nem betarthatóak, mert a tolvaj nagyobb sértetlenséget élvez, mint a károsult, addig hiú ábránd minden kísérletezés. Addig a virágzó szőlőhegyek, a birkagulyásos szüretek, ahol viháncoló lányok szedik a fürtöt a puttonyokba, csak a nagyszülők mesekellékei lesznek. A messze hallatszó nótaszó, a közös éneklések a présház hűvösében, ez a szeletnyi megmaradás, a múltba hajolás révén teremthet csak jövőt.

Nyilatkozat
Melynek értelmében mi alólirottak, Czompó Sándor, gr. Tisza Kálmán ő exczellencziája uradalmi szőlőkezelője és Hires István, a szakiskolát végzett szőlész, nagy-kágyai lakosok, szükség esetén biróság előtt teendő eskünk által is megerősitendőleg tanusitjuk, hogy a Nagy Gábor, Érmelléki Első Szőlőoltvány-Telep igazgató-tulajdonosa telepén előttünk, személyes és együttes jelenlétünkben levágott még nem teljesen kifejlett szőlőfürtöt a mai napon törvényes hoszmérő-eszközzel megmértük s ezen mérésünk eredménye gyanánt megállapítottuk, hogy a szőlőfürt – nem a szár tövétől, hanem a fürt vállától végig mérve 56, azaz ötvenhat centiméter hosszuságú volt. Miről kiadtuk ezen előttünk felolvasott s általunk mindenben helybenhagyott nyilatkozatunkat s beleegyezünk, hogy ezen nyilatkozatunk egész terjedelmében egész terjedelmével nyilvános nyomtatvány utján közzététessék.
Kelt Székelyhídon, 1901. augusztus 12-én.
Czompó Sándor, Híres István