– Hé, János, ide gyer! Mitől véres a szád széle?
– Elestem, s megüttem, édösapám…
– Na, fordulj hát! Egyszerre estél hasra és hanyatt? Dudor van a tarkódon es. Hadd lám, közelről! Csomóan egymagába pöffeszkednek itt. No, vetkőzz le derékig!
– Édösapám…
– Tedd, amit mondtam!
János hátán, lila folt hátán folt volt mindenhol.
– Ki tette ezt veled, fiam, és nem mellékesen, miért?
– Édösapám, a miérten nem es gondolkodom, próbálok okot keresni, de nem emlékszem, hogy ártottam volna valakinek. Az a baj, hogy a „ki tette”-re sem tudok válaszolni.


– Hogyhogy?
– Tudja, úgy történt, hogy egyszer csak a nyakamon volt egy kés. Valaki hátulról átölelt, nem túl kedvesen és a fülembe súgta, hogy a karcolásnál nagyobbat is tud, ha megmozdulok.

Tudja, én nem tartok magamnál csizmaszárban, mint általában szokás, de akkor volt nálam egy bicska, szalonnavágó a zsebemben. Mire megmozdulhattam volna, már hátrakötözték a kezemet és a bokámat, a bátrak. Mert bátorság kell ehhez! Csak az ütések erejéből éreztem, hogy karom vastagságú doronggal döngölnek. Biz átfutott az agyamon, hogy odaveszek, de nem nagyon volt lehetőségem gondolkodni, csak suhogtak rám az ütések, azt hittem, sosem érnek véget. Aztán az egyik, ilyen esszeszorított fogakkal, megváltoztatott hangon belesusogta a fülembe: – Meg ne merj fordulni, te! – Elvágta volt a kötelet a kezemen és a bokámon, majd lökött egyet rajtam. Nem volt arra szükség, amúgy is esszeestem volna. No, ekkor még megpróbáltam megfordulni, de mint a félig agyoncsapott bogár, erre már nem voltam képes. Hősiesen rohanó árnyakat láttam a távolban.

– Te, fiú, ilyet nem szokás csak úgy csinálni!
– Édösapám, vajh tényleg ream sütöttek valamit? Vannak olyan emberek, akik soha nem bocsájtanak meg, és a szembe meg nem mondottat így rendezik. Ismétlem, én senki ellen nem cselekedtem, inkább a másik lehetőségre gondolok, hogy a hős vitézek meg akarták mutatni, ők aztán mi mindenre képesek. Hogy úgy mondjam, ilyen esszekötött kezű, lábú embert, mint én valék – igen nagy vitézséggel, mint ahogy azt maga is látja édösapám –, erőst ügyesen rendbe tettek. Édösapám, édösapám, ég a hiu!
– Kapj magadra valamit, fiam, majd anyád leborogat, vagy valamivel kikúrál! Marika, fuss félreveretni a harangot!
Marika futott, János ugyanolyan gyorsan fel a padlásra, beleszagolt a levegőbe, ami áporodottan füstös volt. Az ifjú János, úgy tönkreverten már ugrott is, hozott két vödör vizet, de apja a kutakodásnak fura eredményét találta. A szél olyat tett, mint azelőtt soha, visszafútta és beszorította a kémény füstjét a szénapadlásra.
– Hé, fiam, futás Marika után!
János mozdulni is csak nyögve bírt.
– Maradj, maradj, majd én!

Rohant, addigra már verték félre a harangot, egyre gyülekeztek az emberek. ő a templom előtti téren megvárva, hogy jó sokan összegyűljenek, tisztázta, hogy megbocsássanak, téves riasztás volt. Most jobb, ha hazamegy, mert otthon erős tűznyelvek nyalakodnak, és a végén még tényleg kigyullad valami. Ezt nem magyarázta el senkinek, feltette magában, ha egyetlen lehetőség van, megtudja, kik voltak fia támadói, és törvényre adja őket annak rendje s módja szerint.
Marika térdig vizesen csámborgott lucskos csizmájában.

– Hát te, leánka, mikor vizültél* így meg?
– Édösapám, ilyet én még nem láttam, úgy jártam, mint Kele Bözse három évvel ezelőtt, amikor a havason nyár végén villám csapott egy házba, ott, ahol még jó sokan laknak küjjel.
– Azért olyan sokan nem laknak ott, leányom. Az egész havast azon a környéken kevesebben lakják, mint a kicsi utcát. Na, mondd, hallgatom! Tudok róla, hogy mit tett Bözse.
– Igen édösapám, azt kiabálta folyton folyvást, „jaj a hasam, a hasam, volt-e gyermek benne”? Mindenki röhögött vót rajta, pedig az a szerencsétlen csak azt akarta mondani, hogy megfájdult a hasa az idegességtől, és vajon volt-e gyerek abban a házban, ami porig égett.
– No, leányom, nem tudlak követni, hogy jön ez ide? Igen, tudom, mikor megnyugtattuk Böskét, elmondá, hogy az idegtől csikar a hasa. ő minden emberi teremtményt, mikor baj van, gyermeknek vél. No, persze, a gyermekeket elsősorban.
– Hát édösapám, én is ugyanígy elveszítettem a helyzetfelmérő képességemet, és belerohantam, így egyenesen a patakba.
– De hát az itt van az út túloldalán, a templom egész másfelé, balra…
– Igen, tudom, aztán kifuttam belőle, és még a malomárokba is bérohantam, csak aztán jutott eszembe, merre is kell mennem.

* vizesedtél (tájszó)
—
Boér Péter Pál neve nem ismeretlen olvasóink körében. A Nagykágyán élő író legújabb, Fenyőágon füstifecske című regényét a székelyhídi karácsonyi vásáron már bemutatták az olvasóknak. Ezúttal a kötetből a szerző által kiválasztott regényrészletet közöljük.