Egy sárga kiskocsi

Rupárcsics Jolán (szül. Sedevi Jolán) unokáinak és unokáival közösen kitalált és azután a lányunoka kérésére papírra vetett meséje

Egy sárga kiskocsi állt a domboldalon, az út szélén, az erdőtől nem messze. Itt-ott rozsda marta és a festék is sok helyen lepattogzott róla. Egyedül volt és nagyon fájt a szíve. Már nem bírt felmenni a domb tetejére, a gazdája megharagudott. Már úgyis régen le akarta cserélni új, csillogó kiskocsira, most már tényleg itt az ideje – gondolta, és sorsára hagyva a kiskocsit elment, vissza se nézett.

– Mi lesz? – kérdezte szomorúan. –  Már semmi hasznom. Itt esz majd meg a rozsda.

Este sokáig bámulta a csillagokat, nehezen aludt el. És akkor csoda történt. A Jótündér odament hozzá, megérintette a varázspálcájával és azt mondta:

– Ezután egyedül is tudsz majd menni, érteni fogod a fák, füvek, virágok, madarak, állatok és minden más élőlény beszédét. És nem leszel többé szomorú.

Reggel, amikor felébredt, valóban úgy lett minden, ahogy a Jótündér mondta. Lassan elindult fel a dombra, először félve, aztán gyorsabban. Csodálkozott és boldog volt. Elérte az erdőt. Egy nagylombú fa hívta:

– Gyere ide, Sárga kiskocsi, itt olyan a lombjaim alatt, mint egy nagy sátor. Itt biztonságban leszel, nem áztat az eső, nem éget a nap.

Odament a lombok alá, és akkor látta, hogy mellette folyik a kis patak. Értette a csobogását:

– Szia, Sárga kiskocsi! Jó lesz itt neked. Én majd hozom a híreket.

A patak partján karcsú sárgaliliomok lengedeztek, nézegették magukat a víz tükrében. A fűben fehér csillagvirágok nyitogatták szirmaikat. Nagy, hímes szárnyú pillangó repült oda. Csodálkozva nézte a Sárga kiskocsit, rászállt és bemutatkozott.

– Szia! Én a pillangó vagyok, és te?

– Én a Sárga kiskocsi.

– Hová repülsz?

– Itt a csillagvirágokban megbúvó harmatcseppekből akarok inni. Majd máskor is erre jövök. Szólok mindenkinek, hogy itt vagy, látogassanak meg.

Zümmögő méhraj közeledett. A rétről jöttek, tele virágporral, egy közeli fa odvába gyűjtötték a mézet. Ők is megálltak, köszöntötték a kiskocsit. Városi rokonaik már meséltek ilyen kerekeken guruló „házakról”. Közben a pillangó szólt a madaraknak, a fecsegő szarka pedig gyorsan értesítette az állatokat. Hamarosan népes sereg gyűlt össze. A madárkák a kocsi belsejében nézelődtek, csipogtak, csacsogtak, szórakoztatták a kiskocsit. A süni nagy bölcsen a kocsi alatt telepedett le, a nyuszi, róka koma, a mackócsalád, sőt a farkas-barkas is körülülték a kiskocsit. A mókuscsalád a kocsi tetején ugrabugrált. Még a félénk őzikék is idejöttek. A kiskocsi mesélt nekik a nagyvárosról, ahol a házak magasabbak, mint az erdő legmagasabb fája, a tengerről, ahol olyan rengeteg nagy a víz, hogy nem lehet a végét látni, a hajókról, amik óriási úszó házak, és az emberekről, akik jók is, gonoszak is és, sajnos hamar elfelejtik, ha valaki jót tesz. Mint az ő gazdája. Mennyit száguldozott vele, távoli helyekre, kirándulni a barátokkal, vitte a munkába, a gyerekeit iskolába, és mi a hála? Ha a Jótündér nem segít, még mindig ott búslakodna egyedül az útszélen. Most meg mennyi barátja van! És biztosan szeretik, mert itt ugrabugrálnak, röpködnek körülötte, mesélnek, kérdezgetik erről-arról. Egyszer csak két fáradt madárka szállt a kocsi tetejére. Pihegtek szegénykék, alig bírtak megszólalni.

– Helló! Mi vagyunk a messziről jött madárkák. Elindultunk világot látni, de nagyon elfáradtunk. Megengeded, hogy itt kipihenjük magunkat?

– Persze! Boldogan – mondta a sárga kiskocsi.

– Köszönjük!

Hálából, a közeli virágos rétről hozunk ide virágmagvakat, mondták a messziről jött madárkák. Hátha idetalál majd az a gumicsizmás, zöldmellényes kislány, aki a nagymamájával ibolyát szed az erdőszélen. Hadd örüljön majd a sok virágnak. Lassan este lett, itt-ott csendesebb, máshol, ahol a sötétben is látó állatkák élnek, zajosabb lett az erdő. A kiskocsi, még félálomban hallotta, ahogy a két szomszédos öreg fa beszélget egymással.

– Hallottad? Az öreg juhar odújában kismókus született. Lesz nagy ugrabugrálás a keresztelőn. A kis pettyes őzgida meg már egyedül is elindult nézelődni.

– Igen. Hallottam. Te tudtad, hogy a patakban a pisztrángok úszóversenyt rendeztek? Az a gyors uszonyú, szeplős kis pisztrángkölyök lett az első, akinek sokan drukkoltak.

Mind halkabbnak és halkabbnak tűnt a fák suttogása, a kiskocsi nagyot ásított és arra gondolt, milyen jó, hogy nincs egyedül. És hogy milyen fontos a szeretet és az igaz barátság. Boldogan aludt el. Tudta, holnap újra eljönnek a barátai, többé nem lesz egyedül és nem lesz szomorú.

Hát Kittikém, én ennyire emlékszem. Tudod, hogy kezdődött: Matyival mentünk az uszodába és meglátott egy ütött-kopott sárga kiskocsit.

– Nézd mama! Milyen fura kiskocsi! Vajon kié lehet?

Este a mese helyett elkezdtünk mesélni a kiskocsiról. Egy-egy mondatot én, párat ő. Aztán elmondtam neked is, és te is tettél hozzá ezt-amazt. Azt biztosan tudom, a messziről jött madárkákat te, a pisztrángok úszóversenyét Matyi találta ki. A többire nem emlékszem, melyikünk mit is mondott. De hát az már mindegy. Ha még eszedbe jut valami, írd hozzá.