„Ebben a színházban mindenkinek van egy téglája”

Hatvan év után újra avatóra készül Hevesi Magdolna nyugalmazott ápolónő

Meghatódottan emlékezett meg arról Hevesi Magdolna nyugalmazott ápolónő, hogy ifjúkorában, fiatal lányként részt vehetett az 1960-ban átadott helyi színház legelső előadásán. A nyugdíjas éveiben járó Magdi néni – aki oszlopos tagja a több mint másfél évtizede működő székelyhídi Búzavirág Népdalkörnek – most bízik abban, hogy még megéri majd a nemrég hivatalosan átadott, megújult köntösbe öltöztetett színházépület első előadását is.

Az ifjú évekre való, nosztalgikus hangulatú visszaemlékezésből megtudtuk, az épület helyén régebb piactér állt, és Magdi néni gyerekkorában kezdték el építeni a színház – az akkori megnevezéssel élve művelődési ház – építését, melyet hivatalosan 1960 májusában adtak át.

Akkoriban Székelyhíd körzetében minden állami dolgozó fizetéséből 5 lejt vontak le, és ezt az összeget a színház építési munkálataira különítették el. A helyiek önkéntes munkájukkal is hozzájárultak az ingatlan felemeléséhez. Magdi néni szavával élve, ebben a színházban mindenkinek van egy téglája.

Magdi néni igen korán, 15 évesen került a munka frontjára, de nagyon szép emlékek fűzik ehhez az időszakhoz. Fiatal lányként néptánccsoportba járt. A kórháznál dolgozó lányok és a banknál dolgozó fiúk alkották a csoportot, akik magyar, román és orosz táncokat is előadtak egy-egy nagyobb ünnepség alkalmával, természetesen az adott nép viseletét magukra öltve.

A színház megnyitása előtt az emberek az egykori munkásklub épületében gyűltek össze, ahol számos színjátszó csoportot és színitársulatot láttak vendégül.

A színház épületének átadása új rangra emelte a művészetet a városban. Olyan színészhírességek léptek fel rendszeresen, mint Papp Magda vagy Vitályos Ildikó, és a siker sem maradt el soha. Szinte minden alkalommal előre kellett jegyet foglalni, ha az ember el akart jutni egy-egy előadásra. Mindig teltház volt, amely nem is csoda, főként, ha arra gondolunk, hogy akkoriban még nem jelent meg a televízió a háztartásokban. Az emberek szomjazták a kultúrát, és az előadásokon minden rendű és rangú ember jelen volt.

Magdi néni elérzékenyülten beszél az örömről, hogy láthatja az egykori színház épületének megújulását, amint azt megmentették a pusztulástól. Mint a hamvaiból újraéledő főnixmadár, a hagyományost modernebb stílusra váltó épület őrzi a régi értékeket, a múltat. A jelen pedig most már csak rajtunk áll, főként a fiatalságon, akik reményei szerint élettel töltik majd meg ezt az épületet, visszaadva a régi fényt, amit a színház a közösség felé sugárzott és ma is sugároz.