A székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceum idén végzett diákja vagyok. Mindig is érdekelt az irodalom és a további tanulmányaim is ezen a téren szeretném folytatni.

Veszteglés
Talán nem volt elég türelem,
vagy nem akartunk többet látni
azokban a régi altató dalokban,
magányosan és könnyedén ringtak
bennem;
mint a piros játszótéri libikókák.
Ma sem érzek szebbet náluk,
amikor árnyékot ad rám a fény
s apró rombuszokat a csipkés függöny.
Megnyugtat minden szürke éj,
az összes rémületes mélység;
páraként csepeg le az idő
ahogy süvít a szitán a szél:
túl messze van a végzet,
suttogj s hozd nekem közelebb.

Kérés és parancs
tölgyfából készítsd el
de gondosan válaszd ki
hogy melyiket akarod összefaragni
olyat keress amin ritka a falevél
akkor kevésbé hiányolják majd
hasítsd két egyforma oldalra
szedd le róla a kérgét
és késsel hámozd le a hibákat
ha mindezzel kész vagy
fényesítsd és lakkozd le
tudod legyen olyan színes illata
óvatosan illeszd össze őket
mint a puzzle darabkákat
majd párnázd ki hogy kényelmes legyen
ha van időd
így készíts nekem koporsót

vetkőztess le gyengéden
kulcsold össze a kezünket
mintha hinnénk valamiben
és utoljára imádkoznánk
óvatosan kenj be vigyázz
ne pazarold a balzsamot
varrj nekem egy ruhát
szabd rám egészen
hogy függönyként lebbenjen
és fésüld meg a hajam
és fesd az ajkaim vörösre
ölelj meg pár percre
csak nehogy kiszorítsd belőlem
ezt az erős elképzelést

s fektess kicsit a koporsómba
hogy engem így hagyj majd el

Napnyugta
Ezen a peronon érdekesen visszhangzik a tavasz,
A Nap most egészen nyugodtan hajtja le fejét,
Csak egy néhány centis sáv látszik belőle
az elhagyatott gyárak háta mögött.
Egy fáradt barack színű hajlás, mi várja, hogy
a sötétség átvegye esti műszakát
S hogy a feketeségben, mint ezernyi
szentjánosbogár integessen vissza
a városi fények messzesége:
Mindez tükörfény, egy-egy vak pillanat színe
S ingyen munka egy örök életre.

Végállomás
A vonat befülledt ablakai mögül közömbösen bámult néhány megfáradt kéz, pálinka szag és megbomlott kötött sapkák.
Valamiféle nagy orrú, tán Mr.Bean-hez hasonló munkás és kétgyerekes apa. Aztán szóba jött az angol nyelv is, de a how do younál összebogozódtak szavai és inkább rátért a szerinte buggyant fia eszmeviteleire.
Román zászlókat lebegtetett a szél a már porladozó állomáson.
Ehhez illően a kabin selymes hangulatát megtörte egy részeges értelmetlen helyeslési próbálkozása és ahogy kinéztem az eső egyre inkább zuhogott. Azt hiszem, ekkor ért véget az utunk.

Tusa
Zsákok, benne homok,
Ráncok és a végtelen.
Az árvíz sem volt rá képes,
Pedig hittük,
Elég nagy bizonysággal,
Mint nagyanyám a mindenhatót,
Az Istent.

Apró voltam még,
Akár az esőcsepp
És nem láttam az idő mélységét.

Nagyapámat rávitte valami,
Talán az éhség vagy a szerelem.
Így tudott, olyan szilárdul hallgatni
S titkolni,
Hogy ő nem hisz már semmiben,
Hogy minden hang egy búgás,
Csak fejfájás vagyunk egymásnak.

De lenni kell,
Mert lesznek napok
És lesznek még boldog gyerekek.
Mindenható

Mint egy régi újságban, magam temetem
S nézlek téged csendesen, te pogány, kedves életem.
Hallom a Napot, ahogy épp dideregve dalol
S átkozom még sokáig, hogy kezembe sorsot adol.
Sohasem szédítő, mit magadból rám adsz
S érzem a vihart, csak kívánsz és riadsz.

Elszakadás
majd délre utazunk
egész a tengerig
figyeljük a csendet
te rám nézel
én elfordulok
és hallgatok róla
pedig félek
a levegő meleg
mint a kezeid
majd mesélem
hogy ránk virrad
hideg leszek
fáradt és beteg
ha elfordulok
talán megérintesz
de elmúlik a csend
maradunk egy éjszakát
megdermedünk
már nem félek
te rám nézel
hárman vagyunk
én elfordulok
és egyedül hagylak


Írta: Ér hangja