A Székelyhídi hírlap 1911. október 28-i cikke

És élet pezsdül a halottak zajtalan birodalmában és megelevenül a csendes temetőkert a borongó emlékezés e szomorú napján. Bús emberek csüggedt léptekkel, sápadt arccal és könnyező szemekkel járnak-kelnek a néma hantok, nesztelen sírok között. E nap kizárólag a halottaké, akik kedvesek, drágák, szentek előttünk. Elzarándokolunk sivár országukba, felkeressük őket hangtalan magányukban s koszorúkkal borítjuk rideg hantjaikat, s meggyújtjuk lelki üdveikért a mécsest…
Ott térdelünk a csupasz rögön, szeretteink sírnyoszolyái mellett, bocsánatukért esdekelve, amiért tán életünkben megbántottuk őket; ott térdelünk a süppedt sír fölött, igaz könnyeket ontva, áhítatos fohászban könyörögve az Úrhoz, hogy nyújtson enyhületet, vigaszt, adjon gyógyító írt, malasztot…

Milyen beláthatatlanul nagy választófal áll az örök pihenők nyugalmas világa és az élők lármás birodalma között. Künn az élet forgatagában mily gyarlók, orzók, kapzsiak és hálátlanok az emberek. Be más a halottak csendes országa: A hamisítatlan egyenlőség, a valódi demokrácia végtelen birodalma. Az egyedüli hely, hol megsemmisül, elenyész megannyi bánat és keserűség, hol az emberi gyengeségek, gyűlölködés, kufárkodás, irigység és álszenteskedés a semmiségbe vesznek, hol a leggyámoltalanabb, legszegényebb ember egyenrangú a leggazdagabb, legtekintélyesebb úrral.
Az örök pihenők egyszerű birodalmában láthatjuk, észlelhetjük, hogy minő kicsiny az ember és minő nagy az Isten! Csupa fájó, tépő, bús gondolat forr az agyban, merő bánatos, facsaró, marcangoló érzés dúl a szívben. Szüntelenül mintegy lidércnyomásként előttünk lebeg sorsunk vigasztalan jövője a vég, hol meg kell állnunk… Érezzük végigborzongani testünkön, lelkünkön az elmúlás leheletét… és egyre emlékezünk, a halálra.

Bár a boldogságból, örömből nem is egyformán jut ki részünk: a bánat, a fájdalom, a szomorúság összehoz, együvé kapcsol bennünket, a búban, gyászban nincs különbség közöttünk, lett legyünk bár földhöz ragadt szegények, vagy fényes paloták hatalmas urai. A halál nem ismer rangot, fokozatot: egyképpen bánik velünk, irgalmatlanul, kérlelhetetlenül. Szeretteink hantjai mellett tanuljunk Istent félni és embert becsülni. Az Úrba vetett szilárd hit és bizalom, a felebarátok iránti szeretet edzi szívünket, acélozza a lelkünket. Szűnjön meg az örökös ádáz tusa, amit egymás ellen folytatunk.

Legyen vége a testvérharcnak, a kenyéririgységnek. A határt nem ismerő egoizmus, az egymás ellen való áskálódás helyébe lépjen az irgalom, a könyörületesség. Az önbálványozás, kajánkodás helyébe lépjen a szánalom, a humanizmus. Tiszteljük, szeressük egymást, és ezt tartsuk szem előtt mindég, nem csak akkor, ha valami közös érzés, egy szomorú fájdalom hoz össze bennünket. Maradjunk mindenkor a mellett, hogy felebarátainkat tisztelni, szeretni és becsülni kell: hisz földi életünk nem nyúlik a végtelenbe, a halál minket is megállít utunkban.
Féljük Istent és szeressük embertársainkat, akkor majd megnyugszunk az elmúlás szomorú gondolatában s akkor majd vigaszt találunk az isteni igében, hogy: „Feltámadunk!”