,,Az igaznak emlékezete áldott’’

A Példabeszédek könyvének (10, 7) soraival szólította meg híveit az ünnepi istentisztelet prédikációjának bevezetőjében Székelyhíd református lelkésze, Rákosi Jenő esperes. A református templomban délután 17 órától tartott hagyományos megemlékezés legmélyebb pillanatai talán kevésbé kötődtek a koszorúzáshoz, mint az emlékezést és a gyászt kifejezésre jutattó szertartáshoz, sokkal inkább voltak a betetőzései azoknak a gondolatoknak, amelyeket Rákosi Jenő tiszteletes megosztott az egybegyűltekkel. A múlt eseményei, legyenek bár személyes vagy közösségi emlékké alakult történések, gyakran süllyednek el a feledés gondtalan homályában.

Emlékezni azonban néha nem csupán szükséges, de kötelesség is, különösen, ha történelmünk olyan alakjaira emlékezünk, akiknek méltán őrizzük a hírnevét az elmúlt évtizedek során. ,,Mi késztet az emlékezésre? Van-e gyász a szívünkben?’’ Ezeket a kérdéseket tette fel a tiszteletes magának, miközben megírta a szentbeszéd szövegét és gyülekezetének, amely figyelemmel hallgatta. Valakinek fel kell tennie a jó kérdéseket, amelyeket aztán először nekünk kell megválaszolnunk, önmagunknak. Sokan véljük úgy, hogy a felelet nem éppen az, amire számítottunk: nem igazán érezzük át egészen a gyásznap szomorúságát, a tragédiát, ,,mert túl távoliak az események, nem hozzátartozóink a vértanúk’’. ,,Sokkal inkább van bennünk sajnálat, amikor meggyilkoltakról és gyilkosokról emlékezünk, mert rájövünk, hogy az ember, akit Isten eleve jónak teremtett, nem is olyan jó’’, hiszen, ha a helyzet úgy kívánja, képes embertársa ellen fordulni (akár parancsra teszi azt, akár önös érdekből). Fontos tisztában lenni ezekkel a hibákkal, ,,elfogadni, hogy nyomorultak vagyunk’’, mert sokszor nem tudjuk levetkőzni a gonoszság köntösét. Az életünket az határozza meg, hogy küzdünk ez ellen a gonoszság ellen, harcolunk, hogy jobbak legyünk. Hajt bennünket a szabadság vágya és a boldogság, a boldogulás, hogy megvédjük azt, ami a miénk vagy amit a magunkénak tartunk. Erre törekszünk, és erre törekedtek az előttünk élő nemzedékek is – az aradi tizenhárom vértanú is.

Csuka József székelyhídi alpolgármester ünnepi beszéde követte az istentiszteletet, amely a koszorúzás színhelyén hangzott el, a református templom kertjében a szabadságharc hőseinek emlékére felállított kopjafa közelében.  A tisztviselő a szabadság és a függetlenség eszméiről, és az értük folytatott rendíthetetlen küzdelmekről beszélt, amelyek végigkísérték a történelm(ünk)et, olyan alakokkal gazdagítva azt, akiktől alázattal tanulhatnánk. A székelyhídi Hallelujah Református Egyházi Énekkar dalait követően Mészáros Ibolya szavalta el Ady Endre Októberben című versét, majd Szűcs Ernő A szabadság fogalma című költeményét  hallhatta a gyülekezet Kincses Balázs előadásában.

A koszorúzást Székelyhíd város előljárói végezték, elsőként Csuka József alpolgármester, majd Rákosi Jenő esperes helyezett el koszorút a kopjafán. Az RMDSZ nevében Kővári Gyöngyi tanácsos és Magyar Attila, a Pro Székelyhíd Egyesület képviseletében pedig Erdei Imre és Csorba Kinga rótták le kegyeletüket egy fejhajtással a hősök előtt. A koszorút elhelyezők sorát a Történelmi Vitézi Rend zárta Karancsi Béla és Kincses Balázs személyében.

,,Szomorúságunkhoz tisztelet társul’’ – ahogy azt a tiszteletes úr is kifejtette – , és a tisztelet késztet minket fejhajtásra e tizenhárom férfiú előtt, ami a sajnálatnál és szomorúságnál jóval erősebb és érdemesebb érzés kell legyen.