Egyre inkább elveszni látszanak e hagyomány hangulati elemei

 

Március elején járunk, lassan búcsút inthetünk a télnek, véget ér a nagy bakancsok és a fűtés időszaka. És még valami másé is: az elmaradhatatlan téli disznótoroké. Ennek apropóján úgy gondoltam, talán érdemes lenne néhány szót szólni erről a családi ünnepnek is beillő kedves hagyományról. Kíváncsi voltam, hogyan zajlottak ezek régen, s mára mivé formálta őket egyre inkább modernizálódó világunk. Elkezdtem hát kérdezősködni szülőknél, idősebb rokonoknál, ismerősöknél s a hallottakat most megpróbálom úgy papírra vetni, hogy írásom a lehető legjobban visszaadja az egykori disznótorok hangulatát.

 

A disznótoros előkészületek már a disznóvágás előtti napon elkezdődtek. Az asszonyok megfőzték a rizst a másnapi hurkához, megpárolták a káposztát a toroshoz, a gyerekek türelmetlenül várták a lefekvést, hogy legyen már végre holnap, az év egyik legfontosabb napja, amikor is az egész éven át erre az alkalomra hizlalt disznó levágásra kerül. És bizony elérkezett a másnap, már hajnalban összecsődült a család és a szomszédság apraja-nagyja. A férfiak, hogy erőt gyűjtsenek a megpróbáltatásokhoz, megitták reggeli kisüstijüket, az asszonyok buzgón készítették az ilyenkor elmaradhatatlan fokhagymás pirítóst, s további lélekerősítőként a forralt bort, hogy valamelyest enyhítsék vele a kinti hideget. Miután a reggeli pálinka kellőképpen megerősítette és felbátorította a disznófogókat, a megpecsételt sorsú állatot megragadták hárman-négyen, kivezették az óljából s a legnagyobb megtiszteltetésben részesülő férfi leszúrta a szegény jószágot.
Ennek vérét általában „megszedték” s belőle készítették el a tízórait, a hagymás vért. S míg az asszonyok ezzel bajlódtak, addig a társaság erősebbik nemhez tartozó tagjai már hozzá is láttak a disznó perzseléséhez, no nem ám gázzal, ahogy azt manapság szokás, hanem szalmával. A gyerekek ekkor már kinn ugráltak a nagyok körül, lesve, hogy mit és hol segíthetnek.

Reggel a férfiak kezdik a munkát a sertés felpucolásával

 

A perzselés után következett a disznóbontás, amelyet nagy szakértelemmel kellett elvégezni, hiszen ennek is megvolt a maga pontos menete, amitől nem lehetett eltérni. Először a belsőségeket szedték ki a disznóból, kimosták a beleket és a gyomrot, majd ezt át is adták az asszonyoknak, akik innentől kezdve nekiláthattak a bélpucolásnak. Ezzel párhuzamosan elkezdték főzni a további belsőségeket: májat, tüdőt, veséket, szívet, fodorhájat és minden egyebet, amit a későbbiekben a hurkához, a gömböchöz és a disznósajthoz szántak.

 

Eközben kint már javában zajlott a disznó feldarabolása: a sonkák és a fej eltávolítása, a szalonna lefejtése, a karaj szétdarabolása, valamint a zsírnak való felkockázása. Ilyenkor már lehetett perzselt bőrt és fület enni, ami külön disznótoros csemegének számított. Mire mindezzel elkészültek kint a férfiak, bent már készen várta őket a toros. Ilyenkor az egész család és szomszédság egyszerre ült asztalhoz és kihasználva azt, hogy évente legalább ezen az egy alkalmon mind együtt vannak, jó hangulatban elfogyasztották az ebédet.
Az ízletes és kiadós lakoma után újult erővel láttak neki a további feladatoknak: a zsírnak való kiolvasztásának, a kolbász és a különböző hurkák (tüdős, májas, véres) megtöltésének. Jó alkalom volt ez arra, hogy az egymással csak ritkán találkozó barátok, rokonok kiöntsék a lelküket, kibeszéljék a hátuk mögött álló év érdekességeit, kedves és kevésbé kedves történéseit.
Miután ezzel is végeztek, elérkezett a vacsora ideje, mely háztól és szokástól függően lehetett húsleves, töltött káposzta, ebédről megmaradt toros vagy éppen sültkolbász. Sokaktól hallottam azt, hogy ilyenkor olyan nagy lakmározások folytak, hogy néha a fél disznót megették együtt aznap az összegyűltek, de olyan változatot is meséltek, amikor eleve két disznót vágtak le, melyből az egyiket szinte teljesen a torra szánták. A vacsora mellett az este egy másik fontos momentuma volt, mikor megérkeztek a maskarások vagy másik nevükön a „fársángosok”, akik igyekeztek úgy beöltözni és korommal kikenni magukat, hogy senki ne ismerje meg őket. Ez a feladat általában a férfiakra, legényekre hárult, akik különböző humoros rigmusokkal ajándékokat követeltek, ellenkező esetben bottal fenyegették a házigazdákat. Természetesen üres kézzel sosem tértek haza, általában hurkával, kolbásszal jutalmazták meg a maskarásokat, azért, hogy humoros akciójukkal még inkább felvidították a disznótorozó társaságot. Miután a maskarások elmentek, és az otthoniak is végeztek mindennel, jöhetett a hajnalig tartó iszogatás, nótázás, amelyet általában élőzene, citera, hegedűszó kísért, valamint a friss disznóhájból készült hájas pogácsa felszolgálása.

 

Reggel a férfiak általában hazamentek az állataikat megitatni és megetetni, az asszonyok pedig ottmaradtak a disznótoros háznál eltakarítani az előző nap nyomait, valamint széthordani a kóstolót azoknak a szomszédoknak, rokonoknak, akik nem voltak ott a toron.
Így nézett ki régen egy disznótor, ám mára már sok régi, kedves hagyományunknak nyomát sem találjuk disznótorainkban, hiszen míg a gyakorlati lépések lényegében ugyanazok maradtak, addig a legfontosabbak, a hangulati elemek egyre inkább elveszni látszanak nemtörődömség, rohanás és az uniós szabályok között.

 

Pap Enikő