„Arad, örök magyar gyász szép arája,
Feléd suhan ma sóhajunk, feléd,
ki élsz sötéten és némán az árva
Maros mentén, mely zúg ma gyász-zenét.”

(Juhász Gyula: Arad)

 

 

Október 6-án minden olyan volt, mint bármely szokásos napon, a napi rohanás, a nyüzsgő központi forgalom, a fáradt hazafelé tartó emberek képe. Talán nem is tudták vagy nem is érdekelte volna őket, hogy ünnep van, feketével írott gyászünnep. Csak a református templom környéke borult gyászos csöndbe, melyet csak itt-ott tört meg a templomból felhangzó énekszó és a tiszteletes érces hangja. A templomba érkezve az ünnep gyászát csak az a kongó üresség fokozta, melyet helyenként egy-egy kisebb-nagyobb csoport képe kissé azért  oldani tudott.

 

Futó Ferencz  tiszteletes intő szavai a szívemig hatoltak: mit tudunk mi felmutatni az elődeink emlékére, mivel tudunk rájuk méltóképp emlékezni. Minden amit nyújthatunk csak még erősebben sárba tiporja magyarságunkat: megnemszületetté kívánjuk tenni leendő gyermekeink, százfelé szakadunk, s verekedünk, mint kutyák a koncon, talán ez az amivel büszkén vállalhatjuk nemzeti hovatartozásunk, ez az amit szívesen látnának azok, akik vérüket adták értünk és egy igaz eszméjért?

A szentírás szava  óvva int a széthúzástól, arra hív bennünket a leprás férfi példázatával, akit mindenki megvetett, elítélt, eltolt magától, hogy térjünk meg az úrhoz és imádkozzunk hozzá: „Uram, ha te akarod meggyógyíthatsz engem.” Talán ez lehetne a sokat szenvedett magyarság közös imája is, a marakodás helyett kérjük inkább az urat, hogy gyógyítsa be a balsors által régen tépett sebeinket.

 

 

A templomi szolgálatot egy rövid műsor követte a templomkertben felállított kopjafánál. A székelyhídi Búzavirág Népdalkör és a székelyhídi Férfikórus dalait, verscsokor keretezte, mellyel emléket állítottak a magyar történelem egyik legszégyenteljesebb foltjának: az aradi tizenhármak kivégzésének. Beszédet mondott Béres Csaba polgármester is, aki külön kiemelte, hogy habár az aradi 13-ak legtöbbje nem is magyar származású tábornok volt, mégis büszkén és félelem nélkül néztek szembe a halállal, mert tudták igaz ügyet szolgálnak. Ez a hűség és becsület kell éljen mindannyiunk szívében, mikor rájuk emlékezünk. Az ünnepség záróakordjaként virágokat, koszorúkat és gyertyákat helyeztek el a kopjafa tövében, hogy ezután mindenki hazavihesse otthonába a hit fényét, amit a gyertyafény a szívekben gyújtott.

 

 

Ványa Blanka