Beszélgetés Boros Istvánnal, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceum új igazgatójával.

 

 

Boros István 38 éves, filozófiát és közgazdaságtant tanít immár másfél évtizede a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban. 2004 óta – egy év kihagyással – az intézmény igazgatóhelyettese, tavaly szeptember óta pedig immár első számú vezetője a megye egyik legnagyobb oktatási intézményének.

A pedagógiai reform elkötelezett híve, akivel ha leülünk beszélgetni arról, hogy milyen érzés egy közel 1500 fős iskola ügyes-bajos dolgait koordinálni, akkor is előbb-utóbb szóba kerülnek – az adminisztratív problémák mellett – neveléselméleti kérdések, hiszen Boros István ízig-vérig elemző értelmiségi is, aki a maguk komplexitásában szemléli a jelenségeket. Távol áll tőle minden mesterkéltség, így például az is, hogy – az interjú műfajának szabályai szerint – elkezdjünk magázódni több mint tíz év ismeretség után.

 

 

– István, mit is foglal magába a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceum?


– Nevével ellentétben nemcsak a középiskolát jelenti a Petőfi, hanem az óvodai, elemi és általános tagozatot is, továbbá hozzánk tartozik az érolaszi és csokalyi iskola is. Sokan föl sem mérik, mekkora intézmény vagyunk, mennyi megoldásra váró problémával. Tizenegy épületben mûködünk, három településen, négy tagozaton, két oktatási nyelven. Naponta mintegy kétszáz, a környező településeken élő gyerek ingáztatását kell megoldanunk a három iskolabusszal, ez napi több mint száz kilométert jelent buszonként. A tanerők jelentős része is ingázik, ráadásul a tanügyben – különösen a fiatalok között – nagy a fluktuáció. Jobb esetben csak azért, mert keresik a végleges helyüket, rosszabb esetben azért, mert vannak akik a tanügyet nem hosszú távú életpályamodellnek tekintik, és előbb-utóbb elhagyják a rendszert. A sok épület megnehezíti a kommunikációt, mi ennek ellenére évek óta arra törekszünk, hogy kialakítsuk azt a csapatot, akikkel közösen fogalmazzuk meg a céljainkat, és akikre lehet számítani akkor is, ha a tanórákon túl még valamilyen egyéb feladatot is meg kell oldanunk – gondolok itt az iskolán kívüli tevékenységek szervezésére, pályázatok írására stb.

 
– Ha most arra kérnélek, hogy sorold fel, melyek voltak a legégetőbb kérdések, amelyekkel szembesültél, amikor tavaly szeptemberben elvállaltad az igazgatói posztot, akkor hosszú lenne a sor?


– Igen, de ez természetes egy ekkora intézménynél. Mindamellett, hogy az épületeink nagy része új vagy fel van újítva, még mindig sok a probléma – például a központi, stranddal szembeni épületünk is eleve tervezési és kivitelezési hiányosságokkal bírt. Ennek ellenére haladtunk is az elmúlt évek során. Tavaly ősszel négy épületbe vezettük be a központi fűtést, így most már a tizenegy épületből tízet így fűtünk. A gazdasági válság miatt évek óta létszámstop van a tanügyben, nálunk például három takarítónői poszt van betöltetlenül. Szintén a válság miatt nem halad a campusprogram, pedig a kollégium és a menza sok vidéki gyerek számára jelentene megoldást az ingázás helyett. Több nemzetközi programban is részt veszünk, de például arra egyszerűen nincs lehetőségünk, hogy a partnerintézményektől érkező vendégeinket elszállásoljuk, vagy valamilyen nagyobb szabású rendezvényt szervezzünk, amelyeken részt vennének nem székelyhídi diákok is. De olyan termünk sincs, ahol egy kulturális rendezvényt méltóképpen meg tudnánk rendezni.

 
– És akkor az adminisztratív gondok mellett a tanügy általános problémáit nem is említettük. Itt van például a tanügyi reform.


– Új tanügyi törvény – amelyet persze sokan máris megtorpedóztak –, új kerettanterv, előkészítő osztály, változó óraszám, és végre talán új szemléletmód is, amely a kizárólagosan tudáscentrikus eszmény mellett teret biztosít a személyiségfejlesztésnek is, figyelembe véve a gyermeki lélek sajátosságait. Sokat panaszkodunk persze, mert ez sem halad, az sem halad, pedig elindultak pozitív folyamatok. Egymást érik a különböző továbbképzõk, és egyre többen vagyunk szerencsére olyanok, akik hiszünk abban, hogy egy konfliktushelyzetet nem agresszióval lehet megoldani, hanem az őszinte odafigyeléssel, asszertív magatartással. Ebben a gyökeresen átalakult világban egyszerûen nem működnek a régi módszerek, és ezt be kell látnunk, ha valamit szeretnénk átadni a gyermekeinknek. Felgyorsult az életritmus, a fiatalokat rengeteg – elsősorban vizuális – hatás éri, és ezzel valamit kezdenünk kell, hiszen ellenkező esetben a diák teljesen elidegenedik az iskolától. Nálad például – hogy a te tantárgyadnál maradjunk – egy verselemzésnek meg kell küzdenie például egy interaktív számítógépes játékkal. Nagyon igazságtalan versenyhelyzet, és egy pedagógusnak mégis rendelkeznie kell valamilyen válasszal erre a kihívásra.

 
– Talán az is baj, hogy az oktatáshoz mindenki ért…


– Legalábbis azt hiszi. Olyan, mint a foci vagy a mezőgazdaság. Holott nagyon sok ember csak a saját tapasztalataival rendelkezik, ahhoz már nem veszi a fáradtságot, hogy egy kicsit el is mélyedjen a pedagógia kérdéseiben. Rengeteg rossz nevelési gyakorlatot tapasztaltak, és ezeket adják át generációról generációra. És akkor még mindig körülöttünk lebeg az a mítosz, hogy bezzeg évtizedekkel ezelőtt milyen jó volt a román tanügy, csak hát manapság ezek a fiatalok mindent elrontottak. De ha olyan színvonalas volt az oktatás, akkor hogy lehet az, hogy mégis ilyen a társadalmunk? Miért van annyi szemét az utcán, és miért van annyi szűklátókörűség, annyi intolerancia? Megszoktuk, hogy az oktatás színvonalát Romániában évtizedek óta abban mérik, hogy hány országos tantárgyverseny-helyezése van egy adott intézménynek, nem pedig abban, hogy milyen társadalmat épít fel egy-két évtizeden belül az a generáció, akit éppen tanítunk. És nem könnyű ezekkel a beidegződésekkel leszámolni.

 
– Erős a szembeszél…


– Sok szempontból is. Egyrészt az elmélet és a gyakorlat között nincs összhang. A deklarációk szintjén mindenki reformpárti, aztán amikor arról van szó, hogy kellene még egy pedagógusi állás mondjuk a hátrányos helyzetű gyerekekkel való kiegészítő foglalkozásokhoz, kiderül, hogy nincs rá keret. De nagy az ellenállás amiatt is, mert minden reform azt jelenti: föl kell adnunk egy csomó sztereotípiánkat. Én azonban ennek ellenére bizakodó vagyok. Minden esetlegességünk ellenére is hatszor rendeztük meg már a Sulimaraton nevű iskolanapot, háromszor a Petőfi Heteket, a diáktanács és az iskolaújság most készül a hetedik születésnapjára. Olyan nagyszabású programokon vagyunk túl, mint a Miénk itt azt Ér, amelynek kimondott célja volt a környezettudatos gondolkodásmódra való nevelés. És akkor az olyan uniós programot még nem is említettem, mint a 2005-ös PHARE-program, amelynek én voltam a koordinátora, és amely azt hiszem, áttörő erejű volt az új szemléletű pedagógiai módszerek népszerűsítése terén, de ott van még a Be Part of It, a Youth on Air, az EyoUth Day, vagy az éppen aktuális Comenius- és Gründtvig-programok, amelyek épp most vannak elbírálás alatt. Az előbbi környezetvédelmi, az utóbbi szociális jellegű. Ezek a programok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a javuljon a diákoknak az iskolához való érzelmi kötődése, hogy olyan képességeiket fejlesszük, mint a kreativitás, az interperszonális intelligencia, kommunikációs készségek, fizikai és mentális egészség, társadalmi érzékenység, önismeret stb. Mert abban a bizonyos, közhelyes, nagybetűs Életben ezeket fogja igazán kamatoztatni. Szerencsére van néhány kollégánk, akik nagyon aktívan pályáznak, illetve segítenek abban, hogy közösen dolgozzuk ki az iskola fejlesztési stratégiáját – divatosan szólva: hogy közösen találjuk ki saját magunkat. Mindezek mellett – még ha kritikusaink nem is így gondolják – nem roszszak a tantárgyversenyeken elért eredményeink sem, a szakaszzáró vizsgákon pedig (pl. érettségi) a mi diákjaink mindig jobban teljesítenek, mint a környék más középiskoláinak diákjai. Ha már az eredményeknél tartunk, én arra is nagyon büszke vagyok, hogy az elmúlt évek során szerintem nagyon sokat tudtunk javítani a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek sorsán, és sok ember – köztük pedagógus – velük kapcsolatos hozzáállásában is van előrelépés.

 
– Van-e olyan személyes tapasztalatod, amely visszaigazolta az általad (is) képviselt pedagógiai szemléletmód helytállóságát?


– Nagyon sok. Emlékszem például egy diákra, aki elkövetett valami csínyt, aztán a vele való beszélgetéskor kiderült, hogy utólag nem amiatt érezte rosszul magát, mert félt, hogy milyen büntetést fog kapni, hanem úgy gondolta, hogy csalódtam benne, és ezáltal sérült a személyes kapcsolatunk. Ha az ember ezekre a helyzetekre tud úgy reagálni, hogy nem a büntetést tekinti célnak, hanem az ember mindenkori jobbá tételét, akkor tett is talán már valami hasznosat. Talán a leghasznosabbat.

 
– Ha kifognád azt a bizonyos mesebeli aranyhalat, de a gazdasági válság miatt csak egyetlen kívánságodat teljesítené, mi lenne az?


– Hát talán az, hogy tudjuk nagyobb bölcsességgel kezelni a dolgainkat. Hogy nyissunk új perspektívákat, és hogy sikerüljön valami maradandó nyomot hagyni a leendõ felnőttekben.

 
Hevesi Zoltán