Nagy Mária a világháborús emlékdarabkák felkutatásával tükröt tart a felejtő kortársak elé

Nagy Mária a szememben egy felfedező, mint Saint-Exupéry A kis herceg könyvében. Kutat és olyan dolgokat hoz napvilágra, melyek már rég méltatlanul feledésbe merültek. Olyan dolgokat hoz napvilágra, melyek feltépik a régi sebeket, szégyenérzetet keltenek sokunkban, mert elfelejtettük a múltunkat, nem tudunk, nem akarunk emlékezni rá!

Mottó: „Emlékül azoknak, akik hősi halált haltak, akik a háború ártatlan áldozataivá váltak. Azoknak, akik nem éltek addig, hogy a háborúban megélt borzalmakat elmesélhessék, akik soha nem térhettek haza a családjaikhoz, akik fagyhalált haltak, akiket koncentrációs táborokba hurcoltak, akiket ott elgázosítottak, akiket évtizedekig hazavártak…

Bocsássanak meg nekünk, hogy nem vagyunk képesek mindenre emlékezni!” (Alekszandr Szolzsenyicin: A GULAG-szigetcsoport)

– Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára?

– Tősgyökeres székelyhídi családból származom. Édesapám szülei cselédek voltak a grófi családnál, az anyai nagyszülők pedig egyszerű parasztgazdák. Itt nevelkedtem hétéves koromig, majd egy hosszú, a Zsil völgyében eltöltött életszakasz után, visszajöttem ide és az óta is itt élek a családommal. A legelső gyerekkori élményem is ide köt. Nagy tél volt. A legelőt még szinte teljesen nád borította. Az út a megfagyott nád és a fűzfák miatt egy gyönyörű alagútnak tűnt gyerekszemmel. Édesanyám, engem és a testvérem szánkóztatott, és míg magamhoz öleltem őt a szánkón gyermeki csodálattal figyeltük a varázslatos jégvilágot. A nádas, az Ér azonban nem csak télen, de nyáron is egy csodavilág volt nekünk. Az Ér és a legelőt beborító tiszta áttetsző víz, a vízinövényekkel, halakkal, csigákkal, a nád beszőve a megszámlálhatatlan madárfészekkel, olyan volt, mint a mesékben a túl az Óperencián fordulat.

– Milyen érzés volt hétévesen otthagyni ezt a mesevilágot, és messze földre menni?

– A családom a hatvanas években került el innen a Zsil völgyébe. Ez tizenéves kitérőt jelentett az életünkben. Akkoriban ez nem volt szokatlan dolog, a jobb megélhetés reményében az emberek gyakran lakhelyet váltottak. Édesapám a szénbányászat szakmájában helyezkedett el, édesanyám pedig varrással keresett egy kis pénzt. Keserves évek voltak azok, mi gyerekként mégsem éreztük nehéznek a sorsunk. Gyerekként az volt a normális, hogy mindenki szegény, mindenki zsíros kenyeret eszik és már az öröm volt, hogy minden napra kerül étel az asztalra. A hely, a gyönyörű táj, azonban minden viszontagságért kárpótolta az embert. Egyik mesevilágból a másikba csöppentünk. A Zsil völgye a lélegzetelállító hegyeivel, az ezeréves határral egy másik túl az Óperencián lévő birodalom volt nekünk.

– Gyerekkori szenvedélye volt-e a történelem vagy csak később kezdett el a háborús áldozatok után kutatni?

– Egész későn, véletlenszerűen talált meg ez a feladat. A családunkban már kihalófélben volt az idősebb generáció, amikor édesanyám gondviselésébe került nagymamám testvére, Kapusi Feri bácsi. Ő nagyon szeretett mesélni nekünk, és történeteiből kiderült, hogy négy évet töltött orosz hadifogságban. Néhány kép, a fennmaradt iratok és történetek alapján próbáltam utána járni, hogy kikkel is lehetett hadifogoly, és vajon azok közül az emberek közül él-e még valaki. Így kezdődött az én úgynevezett hadifogoly-kutatásom. Ahogy az mindig lenni szokott, amikor egy szálon indul el az ember, ezer másik szál adódik időközben belőle. Az ember sokszor akkor döbben rá, mit is birtokolt valójában, amikor már elveszítette azt. Gyerekként szívesen hallgattuk a nagyszülők történeteit, mégsem jutott soha egyikünknek sem az eszébe, hogy lejegyezzük őket, így a legtöbb elveszett, feledésbe merült. Az öreg Feri bácsi történetei döbbentettek rá igazán arra, hogy mennyi eltékozolt kincs, történet hever körülöttünk, amit nem veszünk észre időben. Ezek az életutak úgy tűnnek el az idő sülylyesztőjében, mintha az emberek, akikről szólnak, soha nem is léteztek volna.

– Ezek szerint ön nem csak egy kutató, hanem egy emlékfoltozó is… Megtalálja és megfoltozza a családok emlékeit…

– Rengeteg szomorú sorssal, fiatalon kettétört életúttal találkoztam a kutatás, jegyzetelés során. Ahol a lehetőség engedte, a még meglévő és emlékőrző hozzátartozókkal amatőr videófelvételeket is készítettem. Minden történet tanúsága a következő volt: a világ legnagyobb fájdalma, legyen az bárhol, a háború. Ebben az egy szóban mérhetetlen gyász, értelmetlen halál, menekülés, bujkálás, szenvedés, féktelen erőszak, éhhalál, fagyhalál, temetetlen halott katonák, ártatlan hétköznapi emberek, fiaiak, férjeik, apjuk után síró anyák és gyerekek, egyszóval minden, ami fájdalmas és rossz a világban benne van. Igaza van Csoóri Sándor írónak, amikor azt mondja, hogy nincs fájdalmasabb olvasmány a háború áldozatainak névsoránál.

Nagyon nehéz beszélni ezekről a le nem zárt, át nem beszélt, sokszor hanyagul elfeledett közönnyel kezelt történelmi eseményekről. Azoknak az embereknek, akik elszenvedték azt a világégést, amit a háború jelentett, a megmaradt hozzátartozóknak, akiknek még hosszú évtizedek után sem tudták elfeledni a lelkük mélyére zárt sokszor kimondatlan fájdalmakat, félelmet, szükségük van arra, hogy ezek a dolgok a helyükre kerüljenek. Ezt legfőképp a falvakban, városokban felállított emlékhelyek adhatják meg, melyek emlékeznek, hangosan kimondják a sokszor imába zárt neveket, azok neveit, akik ma már nem lehetnek velünk, de az emlékezetünkben élnek. Mert, a lélek, a túlvilágon, csak akkor nyugszik meg, ha akad valaki a Földön valaki, aki kimondja élete igazságát.

Székelyhídon sajnos még nem épült hasonló emlékhely, de reményeim szerint ez is megvalósul majd hamarosan, mert a túlélők, utódok feladata az, hogy ne hagyják elveszni a múltukat, hogy arany szavakkal véssék kőbe méltó elődeik neveit.

– Van-e olyan történet, ami a legjobban megérintette önt?

– Rengeteg történetet, életutat ismertem meg az évek során és szinte mindegyik, egytől-egyik szomorú sorsba torkollott. Két történet van, amely a legjobban megrendített közülük.

Az első egy fiatalember, Pollák Ignác története. Ő világjárta fiatal férfi volt, vándorszínészként bejárata fél Európát. A hét hónapos várandós felesége karjaiból rángatták ki, őt próbálta védelmezni a szovjet katonáktól. Kirángatták a kerten keresztül a temetőbe és szabályosan lemészárolták. Annyi golyót engedtek bele, hogy a teste kétfelé vált. Ez volt az 1944-es székelyhídi szovjet megszállás egyik legkegyetlenebb és legértelmetlenebb halálesete. A felesége két hónap múlva megszülte első fiúgyereküket, aki soha nem ismerhette meg az édesapját.

A második történet egy testvérpárról szól. Talán ez a másik legszomorúbb története az szovjet megszállásnak. A tizennégy éves Krobák Mihály és testvére, a tizenhét éves Krobák János a tragédia előtt két héttel temette el a fronton megsebesült és meghalt édesapját. Édesanyjukkal Székelyhídon húzták meg magukat rokonoknál. Egy napon az édesanya a felsővárosra küldte őket valami elintéznivaló végett. A két fiú már a Vecser felől a legelőn igyekezett haza a Házhelyre özvegy édesanyjához, mikor a kisebbik fiút, Mihályt hátbalőtték a katolikus templom tornyából, amit akkor már megszállt az ellenséges hadsereg. János karjába vette haldokló testvérét és úgy indult haza kétségbeesve. Néhány lépés után azonban őt is golyó érte, és úgy haltak meg egymás karjában néhány lépésre édesanyjuktól.

– Nem gondolt-e arra, hogy ezek a történetek könyv formájában összefoglalva is megállnák a helyüket?

– Gondoltam rá, de én már nem érzek magamban kellő energiát ahhoz, hogy ezt megvalósítsam. Rengeteg székelyhídi zsidó, katona, ártatlan civil esett martalékául a világháborúknak. Neveiket, történeteiket listákban, feljegyzésekben, videófelvételekben, képanyagban őrzöm, gyűjtöttem össze és bízom benne, hogy tovább tudom majd adni valakinek, aki méltó módon, akár kötet formájában hasznosítani tudja majd.


Írta: Ványa Blanka