Sok székelyhídinak szakmai-erkölcsi példaképe lehet a Popescu házaspár

Székelyhíd központi részén járunk. Megállunk egy ház előtt. Csengetünk. Kis idő múlva a házigazda ajtót nyit, szélesre tárja az ajtót, hogy beléphessünk. Kis udvar, virágzó petúniák, a hűs árnyékban néhány szék s egy asztal. Itt ülünk le beszélgetni a Popescu házaspárral. Mindenki ismeri őket, hozzátartoznak a városhoz.

Az utcákon is gyakran lehet velük találkozni, és bár már mindketten nyugdíjasok, köszönésük mellől sohasem marad el egy tiszta, szívből jövő mosoly. Ha pedig együtt láthatjuk őket, önkéntelenül egy régi Záray–Vámosi-sláger jut eszünkbe:

„Ketten az úton
segítjük egymást, sok éve már,
Ketten az úton,
öröm és bánat együtt talál.
Nevetünk, sírunk,
Örülünk, vagy csak bosszankodunk.
Esőben, sárban,
Napfényben, nyárban együtt vagyunk …”

Popescu néni, vagy ahogy jobban ismerjük: Kallós Irénke néni első kapcsolata Székelyhíddal 1956-ban volt, amikor is a Kallós családnak el kellett költöznie a Kolozs megyei Válaszútról (http://www.kallos.org.ro/index.php/hu/valaszut.html). Itt tanul, az érettségi után a természet szeretete, valamint egy erős elhivatottság a biológia szakos tanári szakra juttatja be Kolozsváron. Pedagógusi pályáját Érszalacson kezdi, s az ottani embereket borzasztó befogadónak és barátságosnak találja. Ez az év rengeteg örömet ad. Az első óra megtartása döbbenti rá, hogy a tanítás nem csak a szakmája, de a hivatása is egyben. Ekkor még a pedagógusszakma egy megbecsült, köztiszteletnek örvendő életmodell volt. Megismerkedik egy bukaresti, fiatal geológusmérnökkel, Vasile Popescuval, aki főleg termál- és ivóvízkutak fúrására szakosodott. Négy év elteltével visszatérésre kap lehetőséget. Elkezd tanítani, elkezdi nevelni a gyerekek ezreit 1999-es nyugdíjba vonulásáig. Felismeri, hogy a gyerekekkel való foglalkozás nem elég, figyelni kell a gyerek családi hátterére, a szülőkre is. Ez egy egyszerű feladaton túl kötelessége is volt. Kallós Irénként nem hozhatott szégyent sem a szüleire, sem az iskolára. Példát kellett mutasson, de nem csak szakmai téren, hanem erkölcsileg is. Sok család nem tudta megadni a gyereknek azt az erkölcsi támogatást, azt az erkölcsi hátteret, ami az istenfélő, munkaszerető családok sajátossága. Ezek a gyerekek felnőttként sem fogják a munkájukat öntudatosan, kötelességükként elvégezni. Összehasonlítva a mai generációval, elmondhatjuk, hogy még mindig több és komolyabb munkát fektettek a tanulásba, gyakorlati szempontból is képzettebbek voltak. Fontos lenne tudatosítani a gyerekekben, hogy dolgozni kell és hogy a munkájuk eredményeként meg lehet élni.
Közben még találkozgat a mérnökkel itt Székelyhídon, sőt Bukarestbe szervezett kirándulások alkalmával ott is. Mondhatni innen egyenes út vezetett a házassághoz 1970-ben. Nem lehet mondani, hogy mindenki örült a házasságnak egy más vallású, más nemzetiségű emberrel, de az elmúlt közösen eltöltött negyvenhárom év bizonyítja a helyes választást. Büszkén állítja: ha még egyszer választhatna, akkor is a mostani férjét választaná. Annyi tiszteletet, szeretetet, bátorítást, jólneveltséget, becsületet egyetlen székelyhíditól sem kapott-kaphatott volna, mint a férjétől. Az természetes, hogy így az apa pozitív példaként élte meg mindennapjait a családban. És hogy mi szerintük a hosszú, boldog házasság titka? Szerelem, szeretet, megbecsülés, tisztelet és az esetleges nézeteltérések esetén törekvés az összhangra, a közös nevezőre jutásra.
Külön kérésük volt, hogy csak röviden írjunk róluk. Ha egy pedagógushoz évek-évtizedek múlva is visszatérnek tanítványai, megköszönni munkáját, ha a szerénység, tisztelet, kötelességtudat, a saját munkából való megélés, a közösség tagjain való segítés a jellemébe beleivódott tulajdonságai, akkor biztosan állíthatjuk, hogy rengeteg embernek példaképe lehet ez a házaspár szakmailag, erkölcsileg – EMBERKÉNT.
B. I.