„Szeretem a székelyhídiakat!”

Beszélgetés Csiszér Ágnes belgyógyász doktornővel

„Ha nem lehetsz csillag az égen, légy világító csillag egy kunyhóban – írta általános iskolai osztályfőnököm az egyik év végi jutalomkönyvembe mottóként, és ez tökéletesen ráillik az életútamra” – kezdi dr. Csiszér Ágnes, Csiszér doktornő – ahogy mindenki ismeri – beszélgetésünket.

„Édesapám a példaképem, aki tanárember volt, pályája 41 évéből negyvenet igazgatóként élt meg, mindig azt mondta, sugározta felém, hogy segítsek, amikor és ahol csak tudok. Édesanyám hosszú betegséggel küzdött élete során és talán ez volt az a motiváció, hogy orvos lettem.

A segíteni vágyás és a betegek életének jobbítása életem célja.

Marosvásárhelyen végeztem az általános orvosi karon – a marxista eszméket kivéve mindenből tízessel. Egy volt évfolyamtársam, nem nevezném kollégának, ne haragudjon, beárult, hogy templomba jártam és mivel az akkori szokás szerint rám sütötték, hogy a marxista eszmék nem férnek össze a hitélettel – nem lehetek jó elvtárs, ezért kaptam büntetésből hatost!

Többszöri alorvosi, fokozati vizsgák után 1970-ben kerültem Székelyhídra. Megszerettem ezt a várost – akkor még persze falut – és lakóit, úgy érzem, hogy engem is megszerettek a helyiek. Nap, mint nap megkapom azokat a szeretetcsomagokat – ha fogalmazhatok így – amelyek nélkül nem tudnék élni, amik szükségesek a mindennapjaimban. Köszönettel veszem az emberek szeretetét, tiszteletét, és igyekszem viszonozni is azt.

Idekerülésemkor is úgy gondoltam, hogy egy kisebb közösségben az egymásra figyelés, a segítségnyújtás a legfontosabb, és a kórházunk szerény, igencsak korlátozott orvosi lehetőseihez mérten mindent elkövettem a betegeink gyógyulásáért, akik lelkiekben könnyen kitárulkoztak előttem.

A klinikai vizsgálatokra építhettem és építek a mai napig is, mert akkor sem és most sem használhattam modern orvosi készülékeket. A legszükségesebb vérnyomás- és vércukormérő berendezéseket használom csak, és higgye el, hogy így is lehet gyógyítani.

Nem szívesen emlékszem vissza arra, hogy vitáim, komoly nézeteltéréseim voltak a székelyhídi kórház vezetőségével, olyannyira, hogy az egészségemet is megviselte, ezért 1990-ben éltem a törvények adta lehetőségekkel, és korkedvezményes nyugdíjba mentem.

Akkoriban mehettem volna külföldre is karriert építeni, de mi a megboldogult férjemmel úgy gondoltuk, hogy nekünk itt van tennivalónk, itt nagyobb szükség van ránk, és ahogy Tamási Áron írta: „Mi itt vagyunk otthon a világban!”

A vezetőváltások után annyira jól esett, hogy szinte mindenki, aki kórháznál dolgozott, a takarítónőktől a főkönyvelőig visszavárt, de én mérlegelve a lehetőségeimet, úgy döntöttem, hogy nem lépek kétszer ugyanabba a folyóba. Nem bántam meg.

A betegeim, visszatértek hozzám és a mai napig praktizálok, mert ez az életem – segíteni másokon.

Volt olyan eset, hogy valaki, aki nekem rosszat tett, bekerült hozzám, a kórházba és én megkülönböztetett figyelemmel bántam vele, mert a számonkérés nem tartozik az én teendőim közé, ráhagyom Istenre, ahogy ez meg is van írva.

Fontos a hit az életemben. Most amikor uralkodik a pénz a világban, tombol a hatalomvágy, az erőszak azt vallom, hogy Isten nélkül ember nem boldogulhat. Amúgy a világ jelentősebb vallásait is tanulmányozom, járok templomba, fontosak számomra a Biblia tanításai. És hadd meséljem el, hogy a legújabb orvosi enciklopédiában benne van az imádság, mint a gyógyulást elősegítő praktika.

Hétköznapjaim is ennek fényében telnek, sokat olvasok, képzem magam a mai napig és igyekszem lépést tartani a modern orvostudománnyal, nem hagyva figyelmen kívül a természetes gyógyászatot sem.

Hiszem, hogy a növények legalább olyan hatásosak a gyógyításában, mint az orvosságok, sőt gyakran jobb eredményt érek el velük. Sokan vannak a mai napig, akikkel együtt gyűjtjük a gyógynövényeket.

Nyugodt szívvel mondhatom, itt, Székelyhídon éltem le életemnek a nagyobbik felét, a lakosságtól mindig csak a szeretetet és a megbecsülést kaptam, ez adott az életemnek erőt és értelmet.

Továbbra is arra törekszem, hogy rászolgáljak erre az elismerésre és bizalomra.

Amikor a közelmúltban azt kérdezte tőlem az egyik hivatalnok, hogy ennyi idősen miért váltom ki a működési engedélyemet, mosolyogva tudtam neki mondani – »azért, hogy gyógyíthassak!«” – zárja gondolatait Csiszér doktornő.