A közel kétórás koncert után interjút adott az Ér hangjának az együttes két tagja. Csepregi Éva készségesen válaszolt, később Végvári Ádám is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

 

 

 

– Mennyire más színpadra lépni manapság, mint évtizedekkel ezelőtt?

– Csepregi Éva: Ez egy nehéz kérdés, de szerintem színpadra lépni mindig nehéz. Mindig megelőzi egy nagy elhatározás meg izgalom, mély lélegzet, mert azért két órán keresztül valamilyen formában szórakoztatni az embereket nehéz dolog, és egy improvizatív helyzet, mert nálunk ugye nincs koreográfia meg semmi ilyesmi. Azt hiszem, hogy mikor még fiatalabb az ember, kicsit könnyebbnek érzi a súlyát ennek. Most már jobban felmérjük ezeket a nehézségeket, de jó érzés, hogy el tudunk jönni, hogy tudunk énekelni, hogy itt lehetünk. Nagyon sok koncertünk volt most ezen a nyáron.

 

 

– Merre turnéztak az együttessel?

– Cs. É.: Mostanában főleg otthon Magyarországon, a Székelyföldön és Szlovákiában voltak fellépéseink…

 

 

– Hogy látják a színpadról, mennyit változott a közönségük összetétele a korosztályokat vagy akár a tömeget tekintve?

– Cs. É.: Persze mások lettek az emberek is. Felnőtt egy másik generáció, akik talán a mi hajdani rajongóinknak a gyerekei. Örülünk, hogy fiatalabbak is vannak, idősebbek is, ez egy jó érzés.

 

 

– A rádiók mai napig szívesen játsszák a dalaikat. Meg lehet szokni az érzést, hogy visszahallja magát a rádióban?

– Cs. É.: Ez régen furcsa volt. Az ember barátkozott a gondolattal, hogy most én vagyok a televízióban vagy a rádióban. Most már más, szóval azért közel harmincöt éve már a színpadon vagyunk, ez az életünk. Mindenbe bele lehet tanulni, mindent meg lehet szokni. Most már nem az újdonság hatása van, hanem inkább a töprengés, a „hogyan tovább?”.

 

 

– A pályafutásuk során milyen hatással volt a munkájukra, a lelkesedésükre, hogy gyakran cserélődtek a zenekar tagjai?

– Cs. É.: Ez mindig egy tragédia, mikor meg kell válni valakitől vagy elmegy valaki, mert ez a zenekar nem arról volt híres, hogy nagyon szerette volna ezeket a helyzeteket. Ezek így alakultak sajnos, és ugyanakkor mindig egy újabb dolog jön ki belőlük. Mindig új lendületet vesz a munka, s ezért van jó oldala is.

 

 

– Volt időszak, amikor belekötöttek a dalszövegeikbe, támadónak minősítették őket. Előfordult-e emiatt valaha, hogy úgy érezték hátrány magyarul vagy Magyarországon énekelni?

– Cs. É.: Nem, nekünk a közönség volt a fontos. Nagyon sokfelé jártunk a világban. Mi azt tanultuk, hogy a magyar közönség, akik magyarul beszélnek, az a fontos számunkra. Aztán voltak ilyen sikereink, hogy a Távol-Keleten meg itt-ott 9-10 évet töltöttünk. Voltunk Spanyolországban, amit tudtunk meghódítottunk. Persze voltak korlátaink, nagyon kemény volt az a vasfüggöny. A szövegekről pedig csak annyit, hogy természetesen volt egy-két merészebb szöveg. A Santa Mariát például nem nagyon szerették, eleinte nem is nagyon játszották, de a Neoton nem arról volt híres, hogy nagyon provokatív lett volna. Ugyanakkor voltak más együttesek, szövegek, amelyek provokáltak helyettünk is. Nekik ott volt a sláger- és sanzonbizottság, ami most is elkelne néha, megmondom őszintén.

 

 

– Volt már búcsúkoncert, búcsúlemez. Mi adta az erőt, a bíztatást ahhoz, hogy mégis tovább zenéljenek?

– Cs. É.: Mindig kedvet kaptunk amikor voltak a nagykoncertek, ’98-ban, aztán 2000-ben a Népstadion (Ma Puskás Ferenc-stadion – szerk. megj.) után is tovább gördült a szekér. Hogyha van elég nagy reklám, akkor azért mindenhol valahogy felébrednek az emberek, hogy jé van Neoton. Ilyenkor hívjuk az embereket, és így belekerültünk ebbe a nagy kerékbe. Annyira örültünk neki, hogy ebben a formációban mostmár hatodik éve játszunk. Most lesz ugye a Papp László-sportarénában is koncertünk december 27-én.

 

 

– Ha újra kezdhetnék a zenei pályát így együtt, mit csinálnának másképp?

– Cs. É.: Ezek nagy kérdések, volnának dolgok, amiket másképp kellene csinálni talán, de akkor, amikor ezt a Neoton-gépezetet beindítottuk, akkor egyszerûen olyan világ volt, amiból ezt tudtuk kihozni. Lehet, hogy sokkal több mindent lehetne még halmozni rá, ami a sikert illeti, de nekünk ez jutott.

 

 

– Milyen benyomást keltett önökben a székelyhídi közönség?

– Végvári Ádám: Nagyon jó volt a buli! Általában, mikor határon túlra megyünk koncertezni akkor mindig jó buli van. Ez a mai azért is volt nagyon jó, mert jó volt a világítás, a fénytechnika és a hang is. Jól vette a lapot a közönség.

 

 

 

Bíró Orsolya