Fazakas Sándor szobrászművész gyerekkorában a rét olyan volt, mint Nemecseknek a grund

Fazakas Sándor szobrászművész a szilágysági Zilahon született, jelenleg Magyarországon, Egyeden él feleségével, de gyerekéveit Székelyhídon töltötte, ami mélyen beleivódott a személyiségébe, lelkébe. Az idei városnapok keretében végre itthon is bemutathatta munkáit és alkalmunk nyílt elbeszélgetni vele gyerekkorról, művészetről, életről.

– Hogyan emlékszik a Székelyhídon eltöltött gyerekévekre?
– Csodálattal emlékszem vissza, hisz én gyerekkoromban még megismerhettem az igazi nagybetűs Érmelléket. A mai strand területén egy hatalmas összefüggő víztenger volt, a malom végében pedig egy tutaj, amit sokszor elkötöttünk, és kedvünkre csónakáztunk. Apró szigetek is voltak és mint Robinson, azt játszottuk, hogy felfedezzük a sajátunkat. Azonkívül ott volt nekünk a rét, ami igazi madárparadicsom volt akkoriban. A rét a mindenünk volt, olyan volt, mint Nemecseknek a grund. Lehetett halászni, focizni napestig. Nagy divat volt akkoriban a rollerezés is és mi valódi rollerversenyeket tartottunk, loptuk otthonról a disznózsírt, és kentük a rollerünket, hogy jobban menjen. Este onnan tudtuk, hogy haza kell menni, hogy Kun Béla barátom nagyothalló nagymamája kiállt a kertkapuba, és kiabálni kezdett úgy, hogy talán még Székelyhíd másik végén is hallani lehetett. Ilyenkor tudtuk, hogy szólt az édes, így mindenkinek haza kell menni.

– Gyerekként volt-e valamilyen álma arról, hogy mi lesz, ha felnő?
– Nem tudom, így konkrétan nem emlékszem rá. Arra viszont világosan emlékszem, hogy csodálatos tanáraim voltak. Híres tanári kar volt itt akkor Székelyhídon. A líceum elvégzése után Nagyváradra kerültem, ahol orvosi műszerész és röntgentechnikus szakon végeztem. Dolgoztam Gyulafehérváron is, majd elvittek katonának, és ezután Margittára kerültem, ahol nagyon jó, többnyire fiatalokból álló gárda verődött össze. Nagyon jó volt itt dolgozni, szeretettel gondolok vissza az itt töltött évekre.

– Hogyan került kapcsolatba a szobrászattal?
– Margittán akkoriban a szőlődombon kivágták a szőlőtőkéket, és egy csomó gyökér maradt a tarolás után. Feleségem nagybátyja azt mondta: „Na Sándor, elviszlek egy olyan helyre, ami kedvedre való lesz, úgyis tudom, hogy szeretsz fúrni-faragni.” Nagyon megörültem az ötletnek, és rengeteg szőlőgyökérrel tértünk haza, amiből számos szobor készült. Időközben azonban kiderült, hogy sajnos nem állják meg az idő próbáját, sajnos mind szétrepedt. Ez volt a tanulólecke, azóta tudom, szőlőgyökérből nem érdemes dolgozni.

– Mit fed pontosan a gyökérszobrászat kifejezés?
– Nagyon sok helyen utánanéztem, de tudtommal sehol a világon nem létezik ilyen különálló művészeti ág, hogy gyökérszobrászat. Ez egy egyedi dolog. A neve megmutatja, hogy pontosan miről is van szó: gyökérszobrászat, vagyis gyökerekből készülő művészeti alkotások. A folyamat hosszabb része az, amíg a gyökér teljesen kiszárad, mert csak teljesen száraz alapanyagból lehet dolgozni, különben a szobor később szétreped. Miután kiszáradt a gyökér még rengeteg munkálat szükséges ahhoz, hogy szobor váljon belőle. Egy komolyabb gyökérszobor elkészítése heteket vesz igénybe. A pontos időtartamot nehéz lenne megmondani, mert én általában három-négy szobrot készítek egyszerre és sohasem mértem még meg az időt, mert az ember olyankor teljesen belefeledkezik az alkotásba. Olyankor megszűnik a külvilág.

– A gyökerek mellett más anyagokból is dolgozik?
– Igen, dolgoztam agyagból is, de talán pont azért mondok nemet az agyagra, amiért a gyökerekre igent. Agyagból lehet tíz ugyanolyan szobrot is készíteni, kicsit olyan ez, mint a sorozatgyártás. Gyökérből viszont nem készülhet két egyforma szobor, hisz nem létezik két egyforma gyökér sem. A gyökereknek lelke van, némelykor már eleve adja a forma, hogy mi készül majd belőle, de azért sokszor megtörténik, hogy engedi a gyökér, hogy az ember beleálmodjon valamit.


– Mi adja az ihletet?
– Nagyon sokféle téma ihletett már meg, de én a szívem mélyén mitológiapárti vagyok. Az ihletet a személyes tapasztalatokból és az olvasmányélményeimből merítem. Az alkotásaim között több téma is megjelenik: az Érmellék, a csodálatos madaraival, a juhászszobrok (gyerekként csodálattal figyeltük az itt átvonuló szebeni juhászokat), a szerelem témája (fiatalkori emlékek), a politika (az egyik legfontosabb témám Erdély elvesztése), a vallásos szobrok, mitológiai szoborcsoportok és sok egyéb.

– Van-e olyan munkája, ami különösen közel áll a szívéhez?
– Minden munkámat a szívembe zárom, de ha választani kellene, akkor talán kettőt tudnék kiemelni közülük. Az első komoly munkám, a Szent György-szobor az egyik. Ennek a szobornak az elkészítése adta a bátorságot ahhoz, hogy tovább dolgozzam. A második pedig a közös gyökér, ami négy emberi alakból áll és fölöttük ott a jelkép, a turulmadár, ami azt jelképezi, hogy bár külön szakadtunk, de mégis egy gyökérről fakadunk és a közös múlt összefog bennünket.

– Jelenleg milyen szobron dolgozik?
– Igen és mondhatom, hogy most valóban nagy fába vágtam a fejszém, mert a településnek, ahol lakom (Egyed, Magyarország) készítek kőből egy, a tizenhárom aradi vértanút ábrázoló emlékművet, amit ez év október 6-án fogok majd átadni.

– Milyen visszajelzéseket, elismeréseket kapott az eddigi munkáira?
– A legnagyobb elismerés mindig a közönség véleménye. A kiállításokon mindig van egy füzet, amibe a látogatók bejegyezhetik gondolataikat, véleményüket. Ezidáig szerencsére még csak pozitív, bátorító véleményeket kaptam mindenhonnan. Rengeteg helyen sikerült már kiállítanom, Győrtől Szombathelyig (Dunántúl), Ausztriában és azt hiszem, hogy nevezhetem pályafutásom csúcsának azt, hogy most végre eljutottak a műveim Székelyhídra is, abba a városba, ahol nevelkedtem, és átadhattam a városnak egy általam készített Szent László-szobrot.
A legnagyobb álmom, hogy legyen egy hely, ahol állandó kiállítás keretében megtekinthetőek lennének az alkotásaim, hisz azért vannak, hogy lássák őket, hogy örömet szerezzenek másoknak.

– Véleménye szerint van-e olyan szó, kifejezés ami a legjobban jellemzi önt?
– Ezt azt hiszem a feleségemtől kellene megkérdeznie. Félretéve a tréfát, azt hiszem, talán az akarat lenne az. Mikor valamihez hozzákezdek, nem mondok le olyan könnyen róla, Soha nem mondtam még, hogy én erre nem vagyok képes, csak azért is megcsinálom azt, amihez hozzákezdtem. Nem akarok lehetetlent ismerni!


Írta: Ványa Blanka