Érmellékre jött Thierry, a modern francia nomád ekhós szekerével

Emlékeznek Federico Fellini olasz rendező Országúton című híres filmjére? Tudják, egy keserédes történet arról, hogy ha úton vagyunk – otthon vagyunk. Nem tartozik a könnyen feledhető filmélmények kategóriájába, megyünk és mégsem, mert mindenütt otthon vagyunk. Egy picit. Vagy inkább sehol sem és mégis mindenütt. Így van, vagy mégsem? Ki tudja, ki tudhatja? Jutott mindez eszembe amikor Thierryvel találkoztam Székelyhíd központjában, ahol, úgymond „levadásztam”, hogy mondja el miért van már évek óta úton.

Érdekes, közép-európai kevert nyelven (angolul, franciául, románul és magyarul) beszélgettünk arról, hogy számára az úton lenni jó, szereti a szabadságot, az ismeretlen helyeket, embereket és nem számít a ma gondja, ha van esély a holnap örömére.

„Hat éve vagyok sokak szerint csavargó, egy ilyen cigány szekéren – kezdte mondandóját a francia utazó –, de szeretem, hogy folyamatosan úton vagyok. Na jó, nem mindig, mert többnyire kitelelek Nádudvaron, ahol lovaimnak meg nekem is jut fedél a fejem fölé, akkor amikor jobb a tűzhely mellett ülni, mint vándorolni. Nekem a szabadság, az úton levés a fontos, hogy embereket, helyeket ismerjek meg, hogy különösebb tervezés nélkül érjen az éjszaka egy számomra ismeretlen településen, ahol bekérezkedem egy legelőre, jobb híján egy füves rétre, ahol kút is van, és eltöltök egy vagy több napot úgy, hogy tudom, bármikor tovább állhatok. Vándorolni jó!”

Amikor a komfortjáról kérdezem, mosolyogva mondja, hogy neki mindene, amire szüksége van, adott. Napelemeket szerelt a szekerére, így van elektromos árama, a vizet kutakból meri ki, ruháit egy speciális „mosógép” az utak rázkódásainak köszönhetően mossa két-három nap alatt tisztára (nevetve mondja, hogy itt a környékünkön egy nap is elég szokott lenni, mert az átlagnál kátyúsabban halad). Biztonságára két gyönyörű kutyája vigyáz – akik a szekér aljára szerelt kényelmes ketrecben laknak napközben – és hogy lovai ne kószáljanak el legelés közben, hordozható, saját energiaforrásból működő villanypásztorral vigyáz. Soha nem volt konfliktusa a helyiekkel, bár sokan csodabogárnak tekintik, és az autósokra, kamionsofőrökre sem haragszik, amikor rádudálnak, mert szerinte nem tudják, hogy ő csak lóvontatta járművel közlekedik. Szerinte ez az ő problémájuk. Télen, amikor a napenergiát nem tudja használni, bekapcsolja törpe „szélerőművét”, ami – bár nem annyira hatékony, mint a Nap sugarai – elég áramot biztosít számára.

Arra a kérdéseimre, hogy mikor és miért döntött a vándorlás mellett, huncut mosollyal a szája sarkában feleli, hogy hat éve lett elege a pénz hajhászásából és nem akart mindjárt fejest ugrani az ismeretlenbe, egy évig hazájában, Franciaországban „tesztelte” az ekhós szekéren való utazást. Szabadon szeretne élni, ahol munkát ajánlanak neki, szívesen veszi, de ha kell, ledolgozza a szállás árát. Ért a lovakhoz, szereti a kétkezi munkát és jól érzi magát a bőrében.

Irigylésre méltó fickó, aki vallja, hogy szabadnak született és jobb úton, mint egy helyben ülni és siránkozni. Azt sem bánja, hogy sok helyen megbámulják, ujjal mutogatnak rá, mert ő hisz abban, hogy több a jó érzésű ember, mint az, aki nem hajlandó segíteni, ha erre kérik. Tervei szerint évről évre felbukkan majd az Érmelléken is, sőt amiatt sem mérges, hogy ha a schengeni határövezet átlépése miatt lovait karanténba akarják tenni egy hónapra, megfordul a határon és keres nálunk telelő helyet. ő úton van, erre született, mondja, és mindig a pillanat csodáját látja meg előbb mint a bosszúságot.
Nem tisztem minősíteni őt, de ha magamba pillantok, be kell valljam, hogy kissé irigykedem.

szcs