Asszisztensből, pedagógusból lett lokálpatrióta érolaszi mezőgazdász a Csomaközi házaspár

Miután az egészségügyben és a tanügyben is kipróbálták magukat, Csomaközi László és felesége, Tünde úgy döntöttek, hogy annál maradnak, amit szeretnek csinálni és ami hosszú távon jobban megéri: a fóliaházas növénytermesztésnél.

A fent említett döntéshez nem vezetett egyszerű út. Hosszú tanulmányi évek után, mikor nagy nehezen végre elhelyezkedik az ember a szakmájában, azt tapasztalja, hogy nem kap elegendő megbecsülést, a fizetésről nem is beszélve. Miután Csomaköziék azt látták, hogy mindkét szakmai környezetben minden kollégájuk foglalkozik a mezőgazdálkodás valamilyen formájával, úgy döntöttek ők is belevágnak. Sok évig párhuzamosan művelték a kettőt, de néhány éve mindketten otthagyták tanult szakmájukat és minden percüket a növényeiknek szentelik. S bár szüleik nem örvendenek, hogy letették a fehér köpenyt, őket a haladás jobban foglalkoztatja.
Miután hozzám is eljutott szorgalmuk és üvegházaik híre, felkerestem az Érolasziban élő párt. Ha üvegházat nem is, hosszú fóliasorokat és egy kedves, csendes házaspárt találtam. Mint elmesélték, tíz év rögös útján jutottak el oda, ahol most vannak, sok átverés, önképzés és saját bőrön megtapasztalt tanulság árán. Mikor László és Tünde elkezdték a fóliaházak építését, nem gondolták, hogy egy napon ez lesz a mindenük. Egy fóliaház megépítése tízezer lejbe kerül, és akkor még nem is terem alatta semmi. A vetőmagok, azok trágyázása, a locsolás együtt hihetetlen méretű költségeket jelentenek. Két-három évvel ezelőttig minden évben mínusszal zárták az évet, addig nem látott kártevők és betegségek támadták a terméseket, és ha tanácsot is próbáltak kérni, a többi fóliaházas termesztő félrevezette őket. De ők nem adták fel. Mondhatni újabb tanulmányi évek kezdődtek az életükben, többek közt könyvekből képezték magukat a siker érdekében, hisz azzal a tudással nem verhették át őket, s még pályázati sikerük is volt. Terményeik skálája közben egyre színesedett, mert a kezdetekben ugyan virágokban gondolkodtak, később sorra jöttek a konyhakerti növények: retek, saláta, paprika, paradicsom és társaik. Ottjártamkor, bár már leszedték a legutolsó eladható paprikatermést, még mindig szebbnél szebb darabok csüngtek a nálam is magasabb, majdnem kétméteres paprikaszárakon. Mindeközben egy másik sátorban már fejeztek a saláták, illetve betekintést nyertem a palántaneveldébe is, ahol újabb parcella saláta növekedett a kiültetésre.

Sikerük titka az őszinteség
A lelkes termesztőket sok negatív tapasztalat köti a tanácskéréshez, amit most már inkább hanyagolnak is, viszont ha őket megkérdezi valaki egy problémával kapcsolatban vagy tanácsot kér tőlük, sosem tesznek keresztbe senkinek. Őszintén vállalják azt is, hogy nem százszázalékosan természetes („bio”) a piacra vitt termékük, de abban biztosak, hogy a fólia alatt kevesebb légből érkező szennyeződés érheti a zöldségeket, mint a szabad ég alatt. Mindebben megbízik vásárlókörük is, amit szintén az elmúlt tíz évnek köszönhetnek. A házaspár termékeit olykor a nagyváradi nagypiacra viszi, de leginkább a margittai piacon értékesíti, ahol már jól ismerik, várják őket. S amíg a többi hamis biotermelő csak ámul a zöldségek, gyümölcsök minőségén, addig László készséggel szolgálja ki az őt körülvevőket.
Arról is teljesen egyenesen nyilatkoznak, ha a munkásaikról kérdezem őket. Nem volt mindig úgy, hogy munkatársakat tudjanak fogadni, de mióta szükséges és meg tudják őket becsülettel fizetni, csakis szülőfalvaikból fogadnak segítséget maguk mellé. Nyaranta olaszi fiatalok segédkeznek a hatalmas sátrakban, akik még középiskola végén vagy már egyetemista korban járnak. Jelenleg egy olaszi fiatal és egy nagykágyai, a férj szülőfalujába valósi férfi a jobb kezük. A lokálpatriotizmus szerintük nem szégyen, sőt, számukra elég egyértelmű volt, hogy ha munkát biztosítanak, akkor a saját falujukból hívnak munkakeresőket.

Minőség szemben a mennyiséggel
„A fóliásoknak akkor rossz, ha esik az eső” – mondja László. Nem egyszerű megmaradni a piacon a mai időjárási viszonyok mellett, hiszen a nem fóliás termesztők ettől nagyban függnek, szinte kiszámíthatatlan, hogy melyik évben miből mennyi terem. Viszont, ha jól sikerül az év, a nem fóliás zöldségek is ugyanúgy ott vannak a piacon, mint a fóliásak, hiába a fólia mikroklímájának védelme. Ennek a lehetséges, bevételre vonatkozó veszélyforrásnak a kiküszöbölésére László és Tünde azt a taktikát választották, hogy kevesebbet termesztenek mint más fóliás vagy nem fóliás gazdák, de kifogástalan minőséget, minimális kemikália segítségével, ezzel pedig elnyerik a fogyasztók bizalmát. Termelői és piaci stratégiájukat nem csak ők maguk tesztelik, de vásárlóik is a piacon: „Gyakran előfordul, hogy ott helyben nyomják a szülők a zöldséget a kisgyerekek kezébe, akik mosolyogva tömik magukba a paprikát vagy a paradicsomot. Ennél jobb visszajelzés nemigen kellhet nekünk” – mesélték.

Szabadság, szerelem – nem egy patetikus befejezés akar ez lenni, de illik a helyzetre. László és Tünde leginkább a függetlenséget, a szabadságot értékelik munkájukban. Mindent maguk tanultak a fóliázásról, minden lépésük saját tudásra és tapasztalatra alapul. Nem kell senkitől várni az egyébként semmire sem elegendő fizetésekre, nem kell ingázniuk, nem kell szembenézniük a mindennapos, tudatlanság hajtotta támadásokkal. Szeretik is, amit csinálnak. Nem mindennapi áldás ez. Amint pedig a vásárlók, a tanácsot kérők vagy épp én is tapasztalhattam, a csendes, kitartó növényekkel való foglalkozás megszépíti a lelket.

Bíró Orsolya