Id. Székely István nyugalmazott lelkipásztor verseinek kiadását tervezi

Id. Székely István kilencvenegy esztendőt megért nyugalmazott protestáns lelkipásztor ajtaja és szíve tárva nyitva mindazok előtt, akik látogatóba érkeznek hozzá egy kis múltidézésre, életbölcsesség szerzésre. Asztala terítve van verseivel, melyeket épp rendezget, mikor benyitunk hozzá, s melyeket szívesen megoszt az élet mélységei, a költészet iránt érdeklődőkkel.

– István bácsi, mesélne nekünk kicsit a gyerekkoráról?
– 1927 júliusában születtem Magyargéresen. Hárman voltunk testvérek, de felnőni sajnos csak ketten nőttünk fel. Az első hét osztályt a szülőfalumban jártam ki. Ekkor látogatóba érkezett hozzánk édesapám kisebbik testvére Budapestről, aki megkérte szüleimet, hogy engedjenek fel vele Pestre, hogy ott folytathassam tovább a tanulmányaim. Ez nem is igazán tért el édesapám akaratától, hisz ő tanítónak szánt engem. Gyula bátyám is látta bennem az eszet, tehetséget és örült, hogy szüleim jóváhagyásával „kiszedhetett a barázdából”.
A gimnáziumi éveim Pesten telnek, a Lónyai-gimnáziumban, melyet végig színjeles bizonyítvánnyal sikerül elvégeznem. Tanáraim, igazgatóm támogatnak, szeretnék, ha továbbtanulnék, de az élet egy időre másképp alakult, bevonultak a szovjetek.

– Merre sodorta tovább a sors a világháború végén?
– A gimnázium befejeztével hazakéreztem a húsvéti ünnepekre, amit az iskolaigazgatóság jóvá is hagyott. Otthon azonban nem várt fordulatok fogadnak. Édesapámat frontszolgálatra hívták be és sajnos évekig nem tért haza, szovjet hadifogságba került. Az első hét évet a brianszki erdő egyik lágerében tölti, ahol a fakitermelő munkától annyira legyengül, hogy a második hétéves fogságból hazaengedték. Máramarosszigetre került, hogy ott kicsit felerősödjön, mielőtt hazatérne. Itt azonban jó lelke, segítőkészsége miatt annyira megszerette az ápoló személyzet, hogy újabb hét évig ott tartották maguknál.

Mikor hazakerültem, a vakációban tizenhét éves fiú voltam. A súlyos derékbeteg édesanyám és a szintén tizenhét esztendős nővérem egyedül maradt, édesapám bevonulása után. Férfi nélkül maradt a ház. Nem volt mit tenni, a családomnak szüksége volt rám, így hát nem mentem vissza Pestre, hanem beálltam gazdálkodni.

Egy év elteltével édesanyám egészségi állapota némi javulást mutatott. Magához szólított, és azt mondta, hogy most már valahogy felkel, és folytatja majd ő a gazdálkodást a nővéremmel. Eladja a szülői örökséget is Dobrán, hogy a család egy kis pénzre tegyen szert, amit az én továbbtanulásomra szánt, hogy meglegyen édesapám akarata.

– Valóban beteljesedik az atyai akarat és tanító lesz önből?
– Igen, bár nagyon göröngyös az út odáig, de sikerült megszerezni a tanítói oklevelet. A helyi lelkész – aki anno Pestre kerülésemkor is ajánlólevelet ír nekem – segített, hogy beiratkozhassam egy tanítóképzőbe. Kolozsvárra vitt az első utam, ahonnan végül a szatmári fiúképzőbe kerültem. Ebbe a római katolikus fiúintézetbe isteni segédlettel sikerült bejutnom, hisz az igazgató, már az elején kikötötte, hogy csak abban az esetben vesz fel, ha nem telik be a létszám katolikus felekezetű fiúkkal. 1947-ben fejeztem be a képzőt, és öt évig szórványtanítóként dolgoztam Szamosdarán, ahol 1949 egy esős októberi napján megkaptam a sorkatonai behívót.

– Hogyan lesz szórványtanítóból református lelkipásztor?

– A kötelező katonai szolgálat befejeztével tovább tanítottam, de hiába szereltem le, folyamatosan behívogattak, hogy ilyen-olyan katonai szolgálatot, iskolát még végezzek el. Egy kedves gyerekkori barátom azt javasolta, hogy végezzem el a teológiát, és akkor végre megszabadulok, a folyamatos behívóktól. 1953 őszén, kemény háromnapos felvételi vizsga után, sikeresen, színjelessel bejutottam a kolozsvári teológiára, amit négy év után 1957-ben sikeresen el is végeztem. A tanulmányaink befejeztével Nagy Ardai Aladár püspök szolgálatot ajánlott mindannyiunknak, amit én nem akartam elfogadni. Azt mondtam, hogy én nem akarok segédlelkész lenni. Harminc évet betöltöttem, jegybe kívántam lépni a szerelmemmel, egy tanítónővel, későbbi feleségemmel. A püspök úr csak megértően bólogatott, és jóváhagyta a jegyességet, de a segédlelkészi állás ügyét sem hagyta annyiban. Így először Szatmár megyébe Érszodoróra, majd a Bánságba, Szapáryfalvára kerültem.

– Hogyan tud az ember a kommunista rezsim idején a hitében megmaradni?

– Számomra Szapáryfalva volt a legfőbb próbatétel. Ardai püspök úr, mikor kihelyezett a faluba, a következőkkel bíztatott: „Székely fiam, egy évet, ha fát vágnak a hátadon, is kibírsz valahogy!”
Ezzel az útravalóval érkeztem a faluba, ahol vallástalan, rettegésben élő, a kommunista rendszer által templomtól elvadított gyülekezet fogadott. A kezdetekben nagyon kevesen voltunk az istentiszteleteken, volt, hogy rajtam és a kántoron kívül alig néhányan jöttek csak el a templomba. Az emberek nagyon féltek a rezsimtől, és a félelem, mint oly sokszor a történelem során, gyűlölködést szült. Volt olyan, hogy a saját fülemmel hallottam ehhez hasonló szitkokat a templomba vezető úton: „Most megy a pap a templomba, na, most kellene rágyújtani, hogy a híveivel együtt égjen el.”
Nehéz lelket, embert próbáló időszak volt ez, mégsem tudta a bizakodást, az Istenben vetett erős hitet meggyengíteni a lelkemben. Egy év szolgálat után már hatvanan jöttek el úrvacsorát venni a templomba, ami hatalmas lelki elégtétel volt számomra. Mégsem volt jó itt nekem, elvágyódott innen a lelkem. Szapáryfalva mellett van egy Igazfalva nevű kis település, ahol igaz barátra találtam a helyi lelkészben. Az ő barátsága nyújtott vigasz, támaszt a nehéz időkben.

– Amilyen rögös az út a tanulmányok elvégzéséhez, olyan rögös utat jár be lelkészi pályája során…
– Valóban így volt, de az egy igaz Isten mindig mellettem állt, kézen fogott és vezetett a rögös úton. Előbb Miszlai János, a volt magyargéresi lelkész – aki akkoriban már Nagyszalontán szolgált – vett pártfogásába. Levelet írt a püspöknek, hogy a Szapáryfalván végzett kitűnő munkám megbecsülése jeléül maga mellé szeretne venni segédlelkésznek. Isten gondviselésének köszönhetően közelebb kerültem szülőhelyemhez, Magyarcsaholyba. Azután az igazfalvai jó barát, Higyed István, aki időközben Székelyhídra került és Nagy Ardai Aladár püspök halála után püspökhelyettesi funkciót kap, jár közben értem. Így kerültem Székelyhídra, ahol tizenöt esztendeig szolgáltam és amely második otthonommá vált. Innen átkerültem Zilahra, ahonnan tizenkét év szolgálat után nyugdíjba vonultam. Nyugalmazásom után feleségem szülővárosában, Nagykárolyban telepedtünk le, ahonnan az ő halála után néhány évvel, pontosan öt esztendeje kerültem a fiam családjához Asszonyvásárára. A nyugdíjas évek nem jelentették a szolgálattól való visszavonulást. Alkalmanként hirdettem az igét a fiam gyülekezetében, püspöki felkérésre pedig három éven át tovább szolgáltam Magyarcsaholyban. Aztán főtiszteletű Tőkés László püspök úr felkért, hogy Nagykárolyban a kertvárosi gyülekezetet pásztoroljam. Isten kegyelméből még volt erőm szolgálni őt, Szamosdobrán közel másfél évig hirdettem az evangélium üzenetét.

– A fiából is református lelkész lett. Az önök családjában voltak-e lelkészek az elődök között?
– Nem, az én családom egyszerű földműves, templomba járó emberekből állt. A hit, az ige olvasása már gyerekként belém ivódott, és én ezt a példát adtam tovább az én majdani családomban is. A fiaim ezzel az útravalóval indítottam el az életben. Egyikük sajnos fiatalon, tragikus körülmények között hunyt el. Másik fiam, István, súlyos szívreumával küzdött, így nehéz fizikai munka elvégzését igénylő munkakört nem is választhatott magának. Szülői terelgetésünkkel lépett a lelkészi pályára, ami mint az elmúlt évek is igazolták, valóban a neki szánt út volt. Tavaly volt szolgálatának a harmincötödik évfordulója, és a hívei azt mondták neki, hogy azért kap új palástot, hogy a további harmincöt évet is itt, a faluban szolgálja, amíg csak fel tud mászni a szószékre. Az én fiam erre viccesen azt felelte, hogy, ha az letelik, ő akkor is csak itt marad majd. Valóban, ez nagyon szép visszaigazolása egy élet munkájának.

– Terítve van az asztala a verseivel, a költészet végigkísérte az életét. Elgondolkodott-e már azon, hogy esetleg kiadja őket egy kötetben?

– Tizenhárom esztendősen faragtam az első versem, és azután az életem, pályám minden állomását megörökítettem bennük. Tulajdonképpen a verseim, az életem emlékiratainak is tekinthetőek. A fiam elkezdte összegyűjtögetni, rendszerezni őket. Nagy örömömre szolgálna, ha még megérhetném, hogy kiadásra kerüljenek. Egy kérésem van csak, ha kötetben jelennek meg valaha ezek a versek, a belőlük bejövő hasznot szeretném, ha a családom az egyházra fordítaná majd.

– Van-e valamilyen mottó, igevers, ami végigkövette az élete során, ami jellemzi önt?
– Igen, a Jelenések könyvéből származik: „Légy hív mind halálig, és néked adom az életnek koronáját.” (Jel 2,10) Én a pályámat nem szükségből, hanem elhivatottságból választottam. Ez a hivatástudat kísérte végig az utam, és ezt szeretném útravalóként továbbadni a következő generációknak is. Egyházunk jövője és a mi jövőnk is a következőben áll: „Komolyabban venni hitünket, mint ember, mint magyar ember és legfőképp, mint lelkész hívő ember!”


Írta: Ványa Blanka