„Kágya az én boldog világom”

Beszélgetés dr. Kecskeméti István gyermekpszichiáterrel, a foglalkozásterápia népszerűsítőjével

Az ódon kastélyok falai titkokat rejtenek. Néha kibogozhatatlanok, máskor átlátszóak ezek a titkok. S titkokat rejt minden ember, némelyik kibogozhatatlan titkokat. Az emberi elme titkait fürkészve töltötte majd egész életét dr. Kecskeméti István, nemzetközileg elismert gyermekpszichiáter, a romániai gyermekpszichiátria egyik úttörője. S hogy mi köze a két dolognak egymáshoz? Kecskeméti István több mint tíz éven át igazgatta a nagykágyai kastélyban működő neuropszichiátriai betegségben szenvedő gyermekek otthonát. A kastély 1895-ben épült, Pongrácz Vilmos alakíttatta át, a család birtokába házasság révén került klasszicista stílusú kúriát, amit 1820-ban Lónyay József császári és királyi kamarás építtetett Kágyán. A kastélyban ma is szociális intézmény működik. A Pongrácz család 1944-ig élt Nagykágyán. A ma Ausztriában élő Pongrácz Vilmos és Kecskeméti István barátok, e barátság kezdetét is hadd fedje titok. Székelyhídra együtt érkeztek, az 1947-ben már Budapesten született gróf és az idén még gyógyító 84 éves orvos, aki mosolyogva fedi fel hosszú élete „titkait”s nosztalgiával mondja: „Kágya az én boldog világom”

– Az orvostudománynak miért éppen ezt az ágát választotta?

– Hétéves koromig pap akartam lenni, nagyon katolikus családban nőttem fel. Aztán jött a háború, kamasz évek, és hirtelen összedőlt köröttem a világ, a világom. Szüleim elváltak, apámat munkatáborra ítélték, minket kilakoltattak, és valahonnan kezembe került egy könyv: Pszichológia. Anyám meg is jegyezte: „Na, ez hiányzott neked!” Mivel „osztályellenségek” lettünk, nem volt helyem csak az egészségügyi középiskolában. Azt sikeresen elvégeztem. Ez idő alatt az összes zsebpénzemet Freud, Adler, Jung antikváriumban fellelhető könyveire és az akkoriban kapható Ziarul ştiintelorra költöttem, meg persze olcsó cigarettára, mert ez vele járt. Aztán jöttek az egyetemi évek, ott ismertem meg leendő feleségem, aki munkatársam is volt egy életen át. Hogy kérdésére is válaszoljak, az ember titkait fürkésszük – ezért választottam így –, ahogy egyre többet tudunk, mintha csak emelkednénk, egyre tágul a látóhatár.

– Temesváron született, tanulmányait is ott végezte, az egyetemet színtízessel. Adódik a kérdés: miért Nagykágya?

– Nagykágyára hívtak. Feleségemmel, az én Puşámmal, 1961-ben Poklisára (Păclişa) költöztünk. A Pogány család kastélya, a 18 és fél hektáros park a Hátszegi medencében, itt működött Kelet-Európa legjobban felszerelt, legmodernebb gyermek ideg- és elmekórgyógyászata. Sikeres évek, sok munka, kutatás, jó csapat, sok harc az itthon még alig-alig elismert szakmáért (1959). Huszonnégy óra leforgása alatt osztályellenségből igazgató lettem, amikor, az intézményt pár év alatt nemzetközileg elismert szintre emelő kollégám hirtelen jött, végzetes betegségben elhunyt. A minisztérium emberei a kórház fekhelyei számának növelésével nyaggattak, ami az addig elért eredmények hátrányára lett volna. Kitartottam a nemleges válasz mellett, sőt azt mondtam, hogy vagy maradok igazgató, vagy legyen, amit ők akarnak. Választottak, kilencven ágyat és új igazgatót, nekem pedig nem volt tovább maradásom. Nem tudtam elnézni, ahogy tönkreteszik a több éves munkát… csákánnyal mentek neki a labor márványasztalainak. Egy teherautónyi bútorral, utánfutónyi könyvvel, ölemben Tigrissel, a cicánkkal 1968. április 28-án megérkeztünk Nagykágyára.

– Milyen volt a fogadtatás?

– A kastély kapujában várt a párttitkár és az intézmény alapítója, aki érkezésünk előtt, levélben közölte, nincs szüksége a fogyatékkal élő gyermekeket gondozó menhelynek igazgatóra és orvosra. Arra emlékszem, hogy jófajta székelyhídi barackpálinkával fogadtak. Első munkanapunkon panaszokat (reklamációkat) kivizsgáló csapat érkezett Nagyváradról, ottlétünk alatt először és utoljára. Első dolgom volt, a két pártra szakadt, ott dolgozó, egymással hadban álló vádaskodókat, jelentgetőket leállítani. Hadba szálltam feletteseimmel, akiknek nem tetszett, hogy nem vagyok párttag, én viszont embertelennek tartottam a kastély homlokzatán éktelenkedő feliratot: „MENTHETETLEN sérült gyermekek menhelye”. A homlokzatról lekerült a vörös csillag, a felirat, ám vele együtt a grófi címer is, ami a padlás egyik sarkában kapott helyet. Az ürességet pótolandó, gipsz és cementből készíttetett védjegy, az Aszklépiosz orvosi pálcájára tekeredő kígyó mai napig az épület dísze.

– A nem túl bíztató kezdet után hogyan alakultak a mindennapok ?

– Kitűnő emberek vettek körül, a munkában nagy segítségemre volt feleségem. A gyógyításba bevezettük a foglalkozásterápiát. Minden gyermeknek egyénre szabottan beállított és pontosan betartott napirendje volt. A feletteseim, látva a jó munka eredményét elnézőek voltak, nem kellett kötelezően jelen lennem a havonta összehívott gyűléseken. Hamarosan híre ment remek konyhánknak, ha fejesek érkeztek a fővárosból, azt tudakolták, mi van az étlapunkon. Az ajtó mindig nyitva állt. Fontosnak tartottam, hogy bármikor, bárki jön, mindent rendben találjon, az otthon ragyogott a tisztaságtól. A kicsiknek létesítettünk egy óvodát, a nagyobbaknak, elsőtől a negyedik és ötödiktől a nyolcadik osztályig külön részleget biztosítottunk, velük a tanfelügyelőség által fizetett tanítók foglalkoztak. Pszichológussal, munkaterapeutával, játékterapeutával, gyógytornásszal, gondozókkal bővült a személyzet kerete. Munkánknak híre ment, Svédországban, volt olyan kórház, ahol alkalmazták Kecskemétiék foglalkozásterápiáját. Gyakran voltak vendégeink az ország egyetemi tanárai, minden nagyobb tudományos értekezleten jelen voltunk, tagja lettem az Egészségügyi Minisztérium elmegyógyászati bizottságának. A menhelyből kórház lett. Nyugodtan, boldogan éltünk, aztán becsapott a villám. Apám harmadszor nősült, Nyugat-Németországban kezdett új életet, én így ismét „osztályellenséggé” váltam. Hamarosan menni kellett, ilyen közeli, külföldön élő hozzátartozóval Romániában senki nem lehetett igazgató.

– Ez lett volna a következő kérdés, de ha már a válasz is megvan…

– Nemrég megkérdezték tőlem: „Másképp csinálnád?” (Mosolyogva folytatja.) Szó se róla! Kevély voltam. De gyáva soha! Kevély voltam, de sosem fellengzős.

– Akkor azt kérdezem, mi a titka annak a nyugodt derűnek, ami csak úgy árad önből?

– Erre két szó elég: humorérzék és kíváncsiság. A jó értelemben vett kíváncsiság.