Ha elindul a vonat…

Kovács Anna egykori áru- és jegypénztáros a székelyhídi vasútállomás virágkoráról és hanyatlásáról

Egyetemi éveim alatt rengeteget utaztam, és a mai napig szívesen ülök vonaton. Nekem ott mindig megvan az utazás varázsa, ami más járműhöz nem hasonlítható. Így van ezzel Kovács Anna egykori jegypénztáros is, aki – bár első vonatútja gyerekként édesapjával a nagyváradi kórházba vitte és munkaköréből kifolyólag harminc évig többnyire csak a jegypénztár ablakai mögül figyelte a tovasuhanó vonatokat – a mai napig szereti őket, az utazást és csak azt bánja, hogy soha nem jutott el a tengerpartra.

– Hogyan emlékszik vissza gyerekkori éveire?

– Csokalyi származású vagyok. Ott születtem és nevelkedtem tizenhárom éves koromig. Az én generációmmal kezdődött a változás. Mi voltunk az elsők, akik hét osztályt járhattak ki szülőfalunkban, hisz addig csak elemi iskola működött Csokalyon. Fantasztikus tanáraink voltak, akiket a mai napig felemlegetünk. A magyar tanárnőnk férje néprajzkutató volt. Tőle rengeteg népdalt tanultunk, amivel alaposan megtöltöttük a szellemi tarisznyánkat.

– Gyerekként mit válaszolt volna arra a kérdésre, hogy mi leszel, ha nagy leszel?

– A mi generációnk egy igen nehéz sorsú és életű generáció utódjaként, nem igazán mert nagy álmokat kergetni. Akkoriban egyikünk sem mert, még álmában sem arra gondolni, vágyni, hogy esetleg orvos vagy mérnök válhat majd belőle. Az én legnagyobb, dédelgetett álmom a tanulás volt, a továbbtanulás lehetősége, ami meg is adatott és ezért nem győzök elég hálásnak lenni.

– Csokaly után merre vitte tovább a tanulás rögös, ám annál kedvesebb útja?

– Székelyhídon folytattam tovább a tanulmányaim, amit leginkább édesapámnak köszönhetek. ő volt az, aki támogatott az álmomban, a továbbtanulásban. Édesanyám egyszerű paraszti észjárással az elején nem igazán értette, miért is akarok én annyira tanulni, miért nem megyek inkább férjhez, választom inkább az egyszerű falusi életet? Az akaratom és édesapám gyengéd, ám mégis erőteljes szava végül mégis meggyőzte és beleegyezett ő is, hogy Székelyhídon folytassam az iskoláim. A líceumot, ami akkoriban tizenegy osztályt jelentett 1966-ban fejeztem be. A szerencse vagy a sors megint mellettem állt, mert újabb továbbtanulási lehetőség került véletlenszerűen az utamba.

– Miként szólt közbe a sors keze?

– Véletlen került a kezembe egy Fáklya magazin, amiben felfigyeltem egy hirdetésre: a Kolozsvári Vasúti Iskolaközpontba a szakma iránt érdeklődő fiatalokat toboroznak. Néhány frissen végzett társammal kaptunk a lehetőségen, gyorsan kimentünk az állomásba érdeklődni, leadtuk a jelentkezéshez szükséges papírokat és belevágtunk, abba a tizenegy hónapba, ami teljesen megváltoztatta az életünk.

– Miben állt ez a változás?

– Az én esetemben ez elég sokrétű volt. Először is egy olyan szakma került a kezembe, amit teljes szívből megszerettem. Másodsorban rengeteg befektetett munkával tökéletesítettem a román nyelvtudásomon. Harmadsorban pedig találkoztam egy fiúval, akivel majd később összefonódott a sorsom, a férjemmel.

– Ez rengeteg változás egyszeriben, egy év leforgása alatt. Elsőként kezdjük a munkával: hogyan indult a pályája?

– Amikor elkezdtem a vasutas tanulmányaim jegypénztárosi szakon, már ígérkezett kilátás munkahelyre is, hisz akkoriban a székelyhídi állomáson a nyugdíjazáshoz már igen közel álló kollégák dolgoztak. Közéjük kerültem be a tanfolyam elvégzése után a három hónapos gyakorlatom elvégzésére és a szárnyaik alatt kezdtem el a pályám. Belecsöppentem egy hihetetlenül jó társaságba, akik minket, fiatalokat tanítottak, neveltek a mesterségre. Ezután nem sokkal egyik pillanatról a másikra tele lett az állomás fiatalokkal. A régi generáció kicserélődött és megint csak egy fantasztikus csapatba kerültem, akikkel szinte egyszerre ért majd véget a pályafutásunk és a helyi állomás virágkora is sajnos.

– Milyen volt akkoriban a helyi állomás és környéke?

– A székelyhídi állámás állandóan nyüzsgött az élettől, hisz naponta huszonnyolc-harminc személyvonat is áthaladt az állomáson. Rengeteg ember szállt át itt, hisz Székelyhíd egy vasúti csomópontnak számított a nagyobb városok Nagyvárad, Szatmár, Szilágysomlyó, Nagybánya, Temesvár között. Az utasszállítás mellett virágkorát élte az áruszállítás is. A hazai nagyobb cégek, a terményfelvásárló szövetkezet (Baza), az állami gazdaság (Gostat), a gyümölcs- és zöldséglerakat (CLF), mind szerződésben álltak a vasúttal és jegypénztárosként mi az árupénztárosi feladatokat is elláttuk. A csomagszállítás is virágzott. Az állomáson a tíz kilogrammnál nagyobb küldeményeket külön áruszállító vagonok vitték-hozták és postai vagonok is voltak, amik a kisebb küldeményeket jutatták el a címzettekhez. A 70-es évek közepén érte el ez a virágzó időszak a tetőpontját, amikor elkezdték modernizálni az állomást. Új forgalomirányító központot építettek, ahonnan az új vezérlő asztal segítségével, már szinte gombnyomással működtettek mindent. Megépült a delta is, ami egy kisebb állomást, átkelő vasutat jelentett, amire az intenzív szénforgalom miatt volt a kezdetekben szükség, és ami lassanként az utasforgalom egy részét is átvette.

– A tetőpontokat mindig hanyatlás szokta követni. Mikor következett ez be Székelyhídon?

– A modernizálás magával hozta a hanyatlást is, ami kezdetekben csak belső körökben volt érezhető. A gombnyomásra működő vezérlés miatt, már nem volt annyi emberre szükség. Megkezdődtek a leépítések, ami a vasút esetében sosem teljes átbocsátást, hanem elhelyezéseket jelentett. Lassan kikoptak a régi tolatók, tolatómesterek, váltókezelők, a technikai fejlődés miatt már nem volt a munkájukra szükség. A külsőleg is érezhető hanyatlás a rendszerváltással következett be, 1989 után. A nagy vállalatok tönkrementek és velük együtt a helyi vasút is megkezdte lassú haldoklását. A jegypénztári forgalom is elkezd megcsappanni. Csökkent a havi kötelező munkaórák száma is. Kezdetben az éjszakai műszak tűnt el, majd lassanként a nappali műszak is lekezdett csökkeni, míg végül a kétezres évek elején bezárt a jegypénztár is. Ott, ahol valamikor harminc-negyven ember dolgozott, most egyetlen forgalmista látja el a napi feladatokat.

A mai napig nagyon szeretek vonattal utazni. Mostanában az ember mikor végigutazik a Székelyhíd–Nagyvárad vagy Székelyhíd–Szilágysomlyó távon, szinte restelli kimondani, hogy egykor vasutas volt, annyira tönkrement, lepusztult itt minden. Ott, ahol egykor minden virágzott, most a gaz lep el mindent.

– A munka mellett szó esett a magánéletről is, egy véletlenszerű találkozásról, ami végérvényesen eldöntötte két ember sorsát…

– Igen, ahogy már említettem, a férjem a vasutas iskolában ismertem meg. A találkozás és ismerkedés után újból szétváltak az útjaink, hisz ő szilágysomlyói származású volt és a tanfolyam elvégzése után hazakerült gyakorlatra és ott is állt munkába. A vasútnál nagyon emberségesen igyekeztek megoldani a kihelyezéseket, mindenkit a lakhelyéhez lehető legközelebbi helyre neveztek ki.

Kezdetben, egyedülállóként a munkája mellett, több helyre küldték az embert, hogy helyettesítse a szabadságon lévő kollégákat vagy betöltse az esetleges hiányokat, ami egy nagyon színes időszak volt az életemben. Ez idő alatt dolgoztam Mihályfalván is a nemzetközi áruellenőrzésnél, ami egy nagyon érdekes munkakörnek bizonyult.

1969-ben a majdani férjemet Széplakra helyezik, ahonnan már rendszeresebb telefonkapcsolatot tudtunk tartani egymással, és rá egy évre összekötöttük az életünk. Ekkor Székelyhídon kaptunk végleges állást, én a jegypénztárban, a férjem pedig forgalomirányítóként és itt alapítottunk családot. Itt született a két gyerekünk és lassanként az életünk is kialakult. A kezdeti albérlet után szolgálati lakást kaptunk, az állomás utcáján. Itt lakott anno a vasútnál dolgozók zöme, hisz a vasút minden dolgozójának igyekezett szolgálati lakást biztosítani. Itt jártak a gyerekeink óvodába, innen jártak iskolába, itt éltük le az életünk.

– Így nyugdíjasként visszaemlékezve, nagyon sok szép emléket elevenített fel, az egykori munkával eltöltött évekről. Mit jelentett önnek a munkája?

– Nagyon szerettem a munkám. Mindig nagyon szerettem emberekkel bánni, utasokkal dolgozni, jeggyel ellátni őket, tudni, hogy biztonságban bocsátom őket az útjukra. Emellett szerettem azt a sokrétű feladatkört is, amit pénztárosként elláthattam. Számomra és a kollégáim számára is az jelentette a terhet, amikor már nem volt elég munka, nem tudtunk a régi megszokott kerékvágásban dolgozni. Mi hozzászoktunk a rendhez, tisztasághoz, fegyelemhez, a lezserebb munkakör már nem töltött el boldogsággal egyikünket sem. Így mikor a kilencvenes évek végén a haldokló székelyhídi állomásból nyugdíjba vonultam, nem éreztem akkora szívfájdalmat.

– Ha egy szóval, kifejezéssel jellemezhetné életét, életútját mi lenne az?

– Úgy gondolom, hogy a pályámra és a magánéletemre egyaránt gondolva, az elégedettség lenne az a szó. A jó dolgok mellett mindig voltak nehézségek is, mint mindegyikünk életében, de mind a munkakörömben, mind a családi életemben én mindig megtaláltam a megelégedettséget. Magánéleti problémát sosem vittünk be a munkahelyre, munkát pedig sosem vittünk haza, szerintem ez a megelégedettség egyik legfontosabb kulcsa. Úgy érzem, ha újrakezdhetnék mindent, én újra ezt az utat választanám, én megint vasutas lennék…

Ványa Blanka