„Én a lélek embere vagyok”

Beszélgetés Bene Ilonával, a polgármesteri hivatal frissen nyugalmazott mérnökével

– Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára?
– Margittán születtem, ott végeztem az általános iskoláim, majd később innen Nagyváradra vitt tovább az utam. Nem voltam amolyan tipikus kislány, nem igazán szerettem babázni és más lányosabb játékot játszani. Miután megtanultam írni és olvasni, az olvasás töltötte ki szinte minden időmet. Sokszor még éjszaka a paplan alatt is olvastam titokban a villanylámpával. Mikor iskolába kerültem, nagyon szerettem tanulni, az volt a vágyam, hogy minél több tudásra tegyek szert. Versenyként fogtam fel az iskolai éveket.

Kitűnő tanáraim voltak, akikre még ma is szívesen emlékezem vissza. A romántanáromnak köszönhetem, hogy megtanultam helyesen és folyékonyan beszélni a román nyelvet, aminek a későbbiekben igen nagy hasznát vettem majd. Szigorú és következetes volt velünk. Jaj, volt annak, aki nem készült órára, de ez által a munkánk iránti felelősség tudatot nevelt belénk, ami páratlan ajándék egy kisgyerek számára.

– Kisgyerekként, álmodott-e arról, hogy felnőttként, milyen szakmát választ majd?
– Igen, egészen kicsi koromtól mérnök szerettem volna lenni. A szomszédunkban lakott a szüleim egy családi barátja, akit nagyon szerettem, és akire felnéztem. ő mérnök volt és már egészen kisgyerekként is elbűvölt az a tisztelet, ahogyan az emberek beszéltek és viselkedtek vele. Akkor még nem is igazán fogtam fel, hogy mit is jelent ez a szakma, de nagyon tetszett a tiszteletteljes megszólítás, hogy mérnök úr, mérnöknő.

– Említette, hogy az általános iskolái elvégzése után elkerült szülővárosából. Merre vitte, tovább az útja?
– Nagyon jó kis csapatba kerültem be az iskolai évek során. Az osztályomban harmincan voltunk és ebből huszonketten egyetemet vagy főiskolát végeztünk. Nagyon erős osztály lévén a bejutási médiám sajnos nem bizonyult elegendőnek a helyi elméleti líceumba. Ezért Nagyváradra mentem. Itt felvételi vizsgát kellett tennünk és így kerültem a nagyváradi gazdasági szaklíceumba, amit akkoriban 4. Számú Ipari Líceumnak hívtak.

Itt románul kellett továbbfolytatnom a tanulmányaim, amit egy kisebb törésként éltem meg. A kezdeti nehézségek után sikerült beilleszkednem, és évről évre egyre jobb és jobb tanulmányi eredményeket elérnem. A kedvenc tantárgyaim az építkezéssel kapcsolatos szaktantárgyak lettek.

– Az iskolái elvégzése után innen már gondolom egyenes út vezetett a mérnöki pályára…
– Igen, valóban, meg sem fordult a fejemben, hogy máshová is beiratkozhatnék. A Temesvári Műszaki Egyetem hidrotechnikai építészet szakára jelentkeztem, és sikeresen fel is vettek. Itt megint apróbb törés következett az addigi életemben, hisz új intézménybe kerültem, más szabályokkal, más tanulási stílussal az addigiakhoz képest. Az egyetemi évek alatt is a tanulás és olvasás maradt a kedvenc időtöltésem. Míg a többiek eljártak bulizni, inkább otthon maradtam és készültem a vizsgáimra. Az államvizsga-dolgozat témájának egy gát újratervezési feladatát kaptuk, hisz akkoriban a Retyezát-hegységben nagy gátépítési munkálatok folytak. Ötös csoportokba osztottak el bennünket és egy vízgyűjtő gátat kellett újraterveznünk. A többiek egy kicsit félvállról vették a feladatot, így ötünkből én voltam az egyetlen, aki úgymond sínre vitte a feladatot.

– Az egyetemi évek után, milyen volt végre munkába állni?
– Resicabányára helyeztek ki és már alig vártam, hogy végre a szakmában dolgozhassak, az elméleti oktatás után, gyakorlatba ültethessem a tanultakat. Itt hamarosan egy földgát megépítési munkálataiba csöppentem bele. A Cserna patakon kellett többszakaszos gátat építenünk, és egy halastavat is kialakítanunk. Nagyon érdekes feladatnak bizonyult ez egy pályakezdő számára, mely során rengeteget lehetett tanulni a szakmáról. A gátak építése ragadott meg annak idején, amikor az egyetemen ezt a szakot választottam. Ez merőben nagyobb kihívás, mint egy házat felépíteni, hisz a gátak hatalmas építészeti csodák, melyeknek hatalmas erőket kell fenntartaniuk. Sikeresen teljesítettük a ránk bízott feladatot, amit talán az bizonyít a legjobban, hogy az akkor megtervezett és megépített gát még a mai napig is áll!

– A rengeteg tanulás mellett jutott idő a szerelemre is?
– A férjemet a líceumi évek alatt ismertem meg, amolyan diákszerelem volt ez, ami kiállta az idő próbáját. Az egyetemet mindketten Temesváron folytattuk, ő mezőgazdasági gépészmérnöki szakra járt, így ott is együtt tudtunk lenni. 1979-ben az egyetemi évek alatt kötöttük össze az életünk. A munkába állással rövid időre elszakadtunk egymástól, amolyan távházasságban éltünk, hisz őt Margittára, engem pedig, ahogy említettem, Resicabányára helyeztek. 1982-ben a fiunk születésével végre egyesült a család. Ekkor visszakerültem Margittára, majd 1985-ben Székelyhídon találunk otthonra.

– Itt már nem tudta folytatni az addigi munkáját. Ezt nem okozott egy újabb törést az életében?
– A fiam megszületésével teljesen átértékelődött bennem minden. A karrier elé a család került. Így egészen más munkakörök felé sodort az élet, és bár ezután már nem dolgoztam a szakmámban, de mindig közel maradtam hozzá.
Székelyhídon először az IEELIF vállalathoz kerültem (a mai román vízügyek), majd építkezéssel kapcsolatos tantárgyakat tanítottam néhány évig a nagykágyai mezőgazdasági szaklíceumban. A magánszektorban is kipróbáltam magam, volt egy üzletünk, melyet évekig üzemeltettünk.
1995-ben kerültem a helyi polgármesteri hivatalhoz a területrendezési osztályra, ahonnan az ott eltöltött majdnem huszonkét év után tavaly vonultam nyugdíjba. Itt volt egy nagy álmom, egy lakossági akció, mely nagyon sok más magyarországi településen is megvalósult már. A program a Tiszta udvar, rendes ház nevet viselte és merőben hozzájárult volna a város arculatának megszépítéséhez. Azonban úgy gondolom, sohasem késő és bízom benne, hogy talán a jövőben valósággá válhat az akkori álom.

– Friss nyugdíjasként hogyan emlékszik vissza a munkás évekre?
– Számomra minden munkakör, amiben kipróbálhattam magam, hatalmas kihívást és kiváló tanulási lehetőséget biztosított. A szakmai tudás az egy dolog, de gyakorlatba ültetni a tanultakat az valami teljesen más. Fontos, hogy az ember minél jobban megismerje az új munkakörnyezetét, a munkatársait és a megfelelő törvénykezést, amely alapján a munkáját végzi. Mindig igyekeztem rendszerezni, átláthatóbbá tenni magam körül a dolgokat, és türelemmel, segítőkészen végezni a rám bízott feladatokat. Emberekkel dolgozni szinte az egyik legnehezebb feladat, ami sokszor bizony nagy kihívások elé tudja állítani az embert. A legnagyobb kihívás talán mindig az volt, mikor az értetlenkedő, sokszor ingerült ügyfeleknek újra és újra el kellett magyarázni, hogy a törvényeket nem mi hozzuk, mi csak alkalmazzuk őket.
Azt is megtanultam, hogy soha nem szégyen kérdezni, sőt inkább hatalmas erény. Az ember kezdetben nagyon sok mindent nem tud még, nincs is honnan tudnia, így a tapasztaltabb kollégák véleménye, tanácsai sokszor nagyon jól jönnek ám. Idővel már nem kell annyit kérdezni, a tapasztalatokkal mindenki megszerzi a megfelelő tudást, hogy majd ha eljön az ideje, ő is segíthessen másoknak.
A jó évek mellett számos nehézség is volt, de én mindig úgy álltam a dolgokhoz, hogy ami tőlem tellett, azt megtettem, soha nem hagytam magam után félig elvégzett munkát. Mindenben igyekeztem a legjobb tudásom szerint eljárni.

Nyugdíjas napjainak egy részét kitölti az unokával való fogalalkoz.

– Friss nyugdíjasként nem hiányzik a munka?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, mert az emberben valahogy benne marad valami tenniakarás. Sokszor, mikor a központon át vezet az utam, búsan felnézek az egykori irodám ablakaira és visszaemlékszem az ott töltött évekre. Szerettem a munkám, szívesen jártam be dolgozni és ez a mai világban, mikor sokan csak a pénz miatt kényszerből dolgoznak valahol, igen nagy kincsnek számít. Mielőtt nyugdíjba mentem, sokszor siránkoztam is: „jaj, mi lesz majd velem, ha már nem kell jönni dolgozni? Mihez kezdek majd otthon magammal? A mai napig fülembe cseng néhai Bíró Laci kollégám válasza: „Ó, Ica, ne siránkozz. Örülj, hogy te már elérted!”

– A nyugdíjas évek új feladatokat hoztak, megszületett a kis unokája. Milyen érzés nagymának lenni?
– Hihetetlenül szerencsésnek mondhatom magam, hisz 2017. március 20-án vonultam nyugdíjba, és március 28-án megszületett a kis unokám, Dávid. Mindig mondták, hogy majd meglátod, ha megszületik az unokád, jobban fogod szeretni, mint a fiadat. Ezt sohasem tudtam elhinni. Azt nem mondom, hogy jobban, de teljesen másképp szereti az ember az unokáit, mint a gyerekeit. Leírhatatlan érzés, egy apró csoda, amelyik bearanyozza az ember mindennapjait.

Csodálattal figyelünk mindent, amit csinál, és már alig várom, hogy taníthassam, hogy elmagyarázhassak neki dolgokat. Mindig gondolom is, hogy: én ezt majd elmesélem Dávidnak.

– Ha egy szóval, kifejezéssel kellene jellemeznie magát, mi lenne az?
– Én a lélek embere vagyok. Szeretem a szépet, a virágokat, szeretem magam körül otthonossá varázsolni a környezetet. Igazán csak ott tudom magam jól érezni, ahol a lelkem is jól érzi magát.