Turdean Éva közösségi asszisztens szerint sosem késő változtatni életünkön

Gyermekkorunk nagy terveinek bűvöletétől sokunkat messze sodor az élet. A mindennapok taposómalma beledarál a szürke tömegbe… s aztán valami villan. Egy mosoly közelebb enged bennünket egymáshoz. Kíváncsivá tesz. Honnan e sugárzás? Honnan ebben a mai, rohanó, panaszkodó világunkban szokatlan derű, jókedv, életerő. Ilyennek láttam Évát megismerkedésünk előtt. Tettrekésznek, derűsnek, jókedvűnek, életerősnek, s most méginkább azt gondolom, olyan ember ő, aki lehet példakép. Turdean Éva – lánykori nevén Nagy Éva – pár hónapja közösségi asszisztens lett Székelyhídon.

– Fiatalokat megszégyenítő lendülettel végzed a mindennapi feladatokat, és árad belőled az odafigyelés, odaadás és a jókedv. Honnan ez az erő, kisugárzás?

– Nagyon szeretem a munkám. Jó érzéssel tölt el, ha tudok segíteni. Sokszor a meghallgatás is elég, és amikor ennél többre is van lehetőség, azt még jobb megtenni. Mindig élt bennem, hogy „de jó lenne” emberekkel foglalkozni, bajukban, betegségükben segíteni. Későn, negyvennégy éves koromban jött az elhatározás, hogy tanulni fogok, „jogosítványt” szerzek vágyaimnak. Augusztus óta dolgozom a szakmában, kolleganőm, Hendre Erzsike nagy segítségemre van. Elsődleges cél a megelőzés. Sokat vagyunk terepen. Nemrég kisiskolásoknak tartottam felvilágosító előadást az egészség megőrzéséhez szükséges tisztaságról, higiéniáról. A gyerekeket is bevontam, aktívan részt vettek, szinte csak irányítanom és néhol kiegészíteni kellett őket. Remélem, számukra is élmény volt, ezentúl többször és rendesebben mosnak kezet. Most éppen dohányzás elleni kampány készül.

– Megragadható-e az a pillanat, amikor megszületett benned ez a „de jó lenne” álom?

– Nem is tudom… Arra emlékszem, édesapámtól kaptam egy kis fatáblát. Az volt a játék, hogy arra írtam a betűket. M betű, A betű s most olvassuk össze: mama – tanítgattam a kisebbeket. Biztosan tanítónő lesz ez a gyerek – mondták. Sok gyerek volt az utcánkban, ki voltunk szabadulva, csengett-bongott a környék a hangunktól. Sokat bicikliztünk, labdáztunk, télen szánkóztunk. Gyönyörű gyermekkorom volt, csodálatos édesapával és édesanyával, csupán jóra tudok gondolni abból az időből. Igaz, hogy kicsit olyan volt, mintha három anyukám lett volna. Kései gyerekként érkeztem, harmadik lánynak. Edit nővérem tizenkét, Mária tíz évvel idősebb nálam. Jó testvérek vagyunk. Mindig is imádtam őket. Az pedig, hogy – mint hugicának – sokszor kiosztották a napi feladatokat vagy beleszóltak a dolgokba mint anyuka, úgy hiszem , hasznomra vált. Szerettem volna, mégsem lett belőlem tanítónő. Hamar utolért a szerelem, tizennyolc éves koromban férjhez mentem. Húszéves voltam, amikor megszületett a nagyfiúnk Arnold Róbert, a családnak kezdtem élni. Már nem volt fontos az önmegvalósítás vágya. Éltem a boldog anyukák hétköznapjait. A férjem mezőgazdasági termények fuvarozásával foglalkozott, neki segítettem, a vállalkozás papírmunkájának feladatai hárultak rám.

– Ha jól számolok, érettségi után azonnal férjhez mentél. Lemondtál a továbbtanulásról?

– Székelyhídon akkor még nem volt gimnázium. Elvégeztem a tíz osztályt, és elkezdtem dolgozni a székelyhídiak által Cafe barként ismert vendéglátó helyen. Szabó Irmuska néni volt a főnököm, tetszett akkor az a munka. A továbbtanuláshoz nem volt meg a bátorítás, de amint lehetőség adódott, amikor esti iskolát indítottak a városban, beiratkoztam. Nevetős emlék, ahogy ott izgulok nagy pocakkal az érettségizők között, akik arra kérnek, színleljek egy kis rosszullétet, vonjam el róluk a vizsgáztatók figyelmét. Leérettségiztem, de az álmok, vágyak háttérbe szorultak. Ott volt a háztartás, gyereknevelés, vállalkozás. Jött a leánykám, Olívia Barbara, és a vágyak, álmok még inkább homályba merültek. Ott motoszkált bennem, hogy jó lenne valamit hagyni magunk után, valamit… Olyan volt, hogy rendben, mindent megteszek a családért, szeretem, imádom őket, de mégsem vagyok hasznos. Mintha lenne még valami bennem, amit nem aknáztam ki.

– Hogyan vált kézzelfoghatóvá, hogy az egészségügy az utad?

– Átestem egy műtéten 2006-ban, akkor figyeltem fel arra, hogy nincs bennem félelem, nem aggódom azon, jaj, mi lesz, sokkal inkább érdekel mi hogyan történik körülöttem. Az az érzés volt bennem, hogy szeretnék köztük lenni, szeretnék velük dolgozni. Jóval ezután adódott a lehetőség. Amikor a nagyváradi Henri Coandă posztliceális egészségügyiasszisztens-képzést indított Székelyhídon, beiratkoztam. „Mit akarsz a te korodban?” – ez volt a férjem, János első kérdése. S folytatta: „Lesz egy diplomád, ami majd a vitrint díszíti? Ennyi idősen ki fog téged alkalmazni?” Igaza volt, de engem ez nagyon érdekelt. Olyannyira, hogy elvállaltam a székelyhídi egynapos kórházban a takarítónői állást, csak közel lehessek, belelássak a szakmába. Nyitott szemmel jártam, mindig tanultam valamit. Nem telt el sok idő, és doktornő mellett dolgoztam. Aztán több mellett is, és közben takarítottam. Dr. Alina Dune sokat segített, magyarázott: ez egy ilyen eset, nézd, figyeld csak meg ez ennek a jele.

– Milyen volt újra iskolapadban ülni?

– Szaknyelv, szakszavak. Megijedtem, mert amit hallottam, egyik fülemen be, a másikon ki. Ahogy telt az idő, napról napra éreztem életre kel az agyam, ittam tanáraim szavait. Mindent tudni akartam, minden érdekelt. Olívia, a lányom a másnapi történelemdolgozat miatt izgult, én a kortünettanteszttől tartottam. A konyhaasztal tele volt füzetekkel, jegyzetekkel. Sokat tanultam, készültem a vizsgákra. De azt gondoltam, ez még mindig kevés, a biztos tudáshoz gyakorlat kell, szakmai tapasztalatra van szükségem. Elvégeztem egy elsősegély-tanfolyamot, és a megyei korház sürgősségi osztályán önkénteskedtem. A „biztos akarom én ezt?” kérdésre, mely néha felmerült bennem a három év alatt, mindig „igen!” válasz született. Köszönettel tartozom Szilágyi Gizikének, aki tanított, bíztatott, szívén viselte sorsom, és most is segít, figyelemmel kíséri munkám. Eljött a záróvizsga, az égési sérülésekről kellett számot adnom, ezt a tételt húztam. A diplomaosztó Nagyváradon volt. Csodálatos érzés talárban, magiszteri kalapban állni a színpadon. Büszke voltam magamra, éreztem a férjem és gyermekeim büszkeségét. Az álmainkért akarni és tudni kell küzdeni, nem számít a kor, a fáradtság, a verejték, ha nagyon akarod, elérheted azt, amit kitűztél célul magad elé.

Rupárcsics Judit Csilla


Írta: Ér hangja