Sedevi Imre Székelyhídon született, ma Nagyváradon élő restaurátor. Imre bácsival a Stubenberg-kastély kertjében beszélgettünk, amelyet jelenleg is restaurálnak, és a munkálatokat éppen ő vezeti. Közben megcsörren a mobiltelefon, Imre bácsi pedig felveszi, majd szabadkozva kezdi a beszélgetésünket: – Nagyon zavar! Állandóan csörög. Amíg nem volt, sokkal egyszerűbben megoldottam minden problémámat. Úgy gondoltam, hogy még van 30 évem az életből, hogy még tudok annyit dolgozni, de ez – mutat a telefonra – már ellopott belőle húszat, tehát tíz maradt csak.

 

 

– Mióta foglalkozik épületek helyreállításával?

– Apám is ezt csinálta. Mondhatom, hogy gyerekkoromban kezdtem, mert mindig nagyon rossz kölyök voltam és húzgált magával a vakációban, mert ott nem tudtam rosszalkodni, hiszen szem előtt voltam. Hivatalosan pedig 1960-ban. Akkor mentem Nagyváradra, és ott kezdtem el az első rekonstrukciókat.

 

 

– Emlékszik még az első munkájára?

– Az első önálló munkám, amit nagyon nagy szeretettel csináltam, a Barokk palotának a díszterme. Én restauráltam és a díszítése most is úgy van. Abban az időben az aranyozást is és az imitációkat az ajtókra tölgyfából és márványból is én készítettem. Hat évig dolgoztam ott egyfolytában. Azt szerettem. Szép munka volt. Ott voltak a Szent László legendái, amiket most restauráltak, én akkor megcsináltam volna ingyen, csak szeretetből, de nem engedték meg abban az időben. A rendszer sem engedte meg és nem volt végzettségem sem. Ez végigkísért engem egészen a mai napig. Sokat ugráltam akkor még, a sors vetett ide-oda, voltak nehézségek, anyagi problémák, aztán a korai nősülés, és félbehagytam az iskolát Váradon. Aztán elmentem Kolozsvárra, ott is elkezdtem, ott is félbehagytam, és közben dolgoztam, futkostam a pénz után.

 

 

– Mikor jött az áttörés?

– Ha lehet így nevezni, az áttörés akkor jött, amikor úgymond felfedezték a tudásomat úgy, hogy ugye nem volt végzettségem. Akkor kaptam egy munkát, meghívást az európai nagykövetségeknek a karbantartására. Akkor oda szegődtem, a külügyminisztériumnak voltam az alkalmazottja szolgálati útlevéllel. Ott rengeteget tanultam. Végigjártam sok szép várost, szép épületet, például Varsót. De Budapesten voltam a legtöbbet, ahol beálltam ingyen a restaurátorokhoz dolgozni baráti alapon. Akkor restaurálták az Operaházat, a román kultúra háza pedig pont az Operaház mellett volt, az akkori Népköztársaság útján (jelenleg Andrássy-út – szerk. megj.). Ott is sokat tanultam. Aztán voltam egy kicsit Moszkvában, ott is szép épületek vannak, és hát így szereztem tapasztalatot.

 

 

– Mit jelent önnek a munkája? Melyek a jelenleg is folyó munkái?

– Ha valamit meg kell csinálni, ami nagyon tönkre van menve, olyan nincs, hogy ne tudjam megcsinálni. Vagyis ha nem én csinálom, de le tudom vezetni, megcsináltatom. Megtanítom azt a valakit, aki arra való, hogy azt el kell végezni, és meg is csináljuk. Jelenleg egy kicsit az anyagiak miatt leapadtam, azt hiszem 28 munkással dolgozom most, de volt több is. Van olyan munkás, akivel 45–50 éve együtt dolgozom. Nem tudom tovább emelni a létszámot, mert az anyagra nagyon sok kell, pénz meg sajnos nincs. Itt a kastélynál most két asztalos dolgozik, lent a Munkásklubnál 12-en vannak. A többiek Váradon vannak. Ott most fejeztem be az Orsolya-rend épületének a külső restaurálását. Ez az az épület, amelyikben az Ady Endre-líceum is van. Az is egy szép munka volt, a négy évre felvállalt munkát három év alatt befejeztük. Ez állandó, ilyet is csak én csinálok ma már, hogy tartom a határidőt. Mert úgy gondolom, hogy ha én tartom, akkor a határidőt tartják a pénzzel is, de sajnos mindig csalódnom kell. Én tartom, csinálom és befejezem, és azt mondják, hogy az árát majd megkapom, de volt már olyan is, hogy sose kaptam meg.

 

 

– Hogyan választja ki az új munkásokat vagy a megfelelő munkást egy bizonyos feladat elvégzésére?

– Amíg az építőiparban dolgoztam, rengeteg emberrel dolgoztam együtt, és én magam is mindenfélét csináltam. Minden mesterségre, minden munkára tudom, hogy ki a tökéletes, akit oda kell tenni és ha ott van, akkor jól végzi el a munkáját. Az újaknál meg, ha nem tudnak valamit, addig segítek, amíg megtanulja, de most már inkább olyanokkal dolgozok szívesen, akinek nem kell a kezét fogni. Ha van akarata meg egy kis tehetsége, az már elég.

 

 

– Hogyan kezd neki egy munkának? Például mikor elvállalta a kastélyt, mit nézett meg először?

– Ez könnyű volt, mert ugye elsősorban megnézem és meg kell tetszedjen a munka. Én meg itt jártam iskolába. Először, mikor ide betettem a lábam, olyan három és fél éves lehettem. Az intéző úr anyámat meg nagyanyámat bevezette a díszterembe, és akkor végigmentünk a piros folyosón, ott voltak a tükrök, meg hát akkor még szinte teljesen megvolt minden.

 

 

– Melyik munkájára emlékszik vissza legszívesebben, esetleg melyik volt a legnehezebb?

– A nagyváradi vártemplomnak a felújítása nagyon nehéz volt. Akkor számolták fel onnan a börtönt, és a katolikus egyház rendbetétette. Na ott dolgoztam, de akkor nem magamnak, hanem egy vállalatnak. Egy nehéz munka volt, mert tönkre volt menve nagyon, el lehet képzelni, ott volt katonaság, rendőrség, aztán a rabok, de az is kész lett. Volt még egy szép munka, amire szívesen emlékszem, az a szentjobbi katolikus templom, az még most is úgy van, ahogy én befejeztem a rendszerváltás utáni években.

 

 

– Van mindig munka, vagy voltak esetleg olyan időszakok, amikor sokat kellett keresni, hogy legyen?

– Nem. Soha nem volt, hogy én keressek. Mindig megkerestek, mindig volt annyi, amennyi kellett. Most ez rossz időszak. Nem tudom, hogy átvészelem-e még, hogy hagynak-e átvészelni. Ez a kérdés, hogy hagynak-e. Ha megkérdezik tőlem, hogy vagyok, mindig azt felelem, ahogy hagynak, mert ha hagynának, jól lennék. De így nem tudom.

 

 

– Fontos önnek, hogy kötődjön az épületekhez, amelyeken dolgozik?

– Homlokzatrestaurálás, felújítás Nagyváradon lenne most négy, amit szeretnék megcsinálni, azért mert azok a legnehezebbek, és ez kihívás, próbatétel lenne nekem is. Az olyan munkát szeretem, megfog és így talán kötődöm is hozzá.

 

 

– Melyek a tervei a jövőre nézve?

– Azt szeretném, ha folytatnánk ezt a munkát itt a kastélyban, de attól félek, hogy nem lesz már időm befejezni. Az atya biztat, és akarja ezt tovább csinálni, de nem tudom, hogy milyen segítséget kap hozzá. Itt vannak például ezek a nagy dísztermek, amelyek tele vannak ornamentekkel, díszítőelemekkel, és amelyeknek a restaurálását a gyerekek, akik majd benne élnek, nem feltétlenül igényelnék, viszont a műemlékvédők miatt és mert valójában úgy lenne újra önmaga, az eredeti állapotát kellene visszaállítani.

 

Ez viszont óriási pénzbe kerül. Ha viszont semmi nincs csinálva vele, akkor csak romlik, romlik és romlik. Egyes részei, például az bejárat fölötti jelkép már annyira tönkrement, hogy azt már nem lehet restaurálni, esetleg lehet egy újat csinálni. Sokszor ledolgoznám azt a 20 órát, mert négy elég lenne a pihenésre, csak hagynának békén, csak ne zavarna, hát hogy is mondjam, a rendszer. De nem hagynak élni, nem hagynak levegőhöz jutni. Borzalmas. Gondolom itt lesz majd a bukás. Lassan be kell fejezzem így is, úgy is, az időm után már be kéne, hisz 67 éves vagyok. Ha hagynak, akkor még befejezem.

 

 

Cseh Tímea