
Beszélgetés Mihály Gábor székelyhídi születésű szobrászművésszel
– Habár Székelyhídon született, Önt hamar elsodorták innen a történelmi események…
– Nem olyan sokáig éltem Székelyhídon, csak kétéves koromig. Én igazából csanádapácai vagyok, mind a két szülőm abban a Békés megyei faluban élt, ahol nekem is illett volna megszületni, mert mindenki a családban Csanádapácán született már szinte évszázadok óta, én viszont azért kerültem Székelyhídra, mert az én apámat odahelyezték, amikor visszacsatolták Észak-Erdélyt Magyarországhoz (1940-ben – szerk. megj.).
Kellett a fiatal értelmiségi, apám az volt és így születtem én itt. De hamarosan kitört a háború, ő elment (elvitték) katonának, az anyám pedig a két gyerekével (velem együtt) visszamenekült a falujába, Csanádapácára. Úgyhogy eddig tartott tulajdonképpen a székelyhídi pályafutásom pici koromban.
– Később számos helyen végezte tanulmányait, de nem feledkezett el szülőhelyéről sem.
– Tanulmányaimat Csanádapácán kezdtem, aztán mivel ott nincs gimnázium, Orosházán jártam gimnáziumba, de már a gimnáziumot is Budapesten fejeztem be és utána a képzőművészeti egyetemet is a fővárosban végeztem. De aztán visszakerültem és jó kapcsolatom van a szülővárosommal, mert ugye nem falu, nem is volt, sőt még jelentősebb volt abban az időben, amikor én születtem, járásközpont volt.
– Miért pont a szobrászatot választotta?
– Jó kérdés, mert tulajdonképpen választhattam volna valami mást is. Úgy nézett ki, hogy a művészetek valamilyen szakága megérintett engem. Már gyerekkoromban furcsán viselkedtem sokszor, és nagyon úgy nézett ki, hogy alkalmas vagyok valami olyanra, ami nem hétköznapi. Mert ugye a művészet tényleg azért csak nem hétköznapi, és bujkált bennem valamilyen képesség. Mivel voltak a családban ilyen előzmények, sőt volt egy szobrászrokonom, volt tehát ilyen példakép előttem, hát megpróbáltam és sikerült. De legközelebb kipróbálnék valami mást is, csak sajnos már nincs időm.
– Mi lenne az?
– Talán a zenét. Amúgyis mindig végigkísért engem a zene, már csak annyiban, hogy szerettem mindig hallgatni, énekelni, de csak ennyit, nem tanultam meg játszani egyetlen hangszeren sem, nem volt időm erre, de azt hiszem, hogy tudtam volna zenész lenni.
– Milyen anyagokból dolgozik?
– Sokféléből, nincs meghatározva, azonkívül meg ráadásul olyan fokai is vannak egy szobor ilyen-olyan anyagból való készítésének, hogy ha az embernek van egy bronzöntő műhelye, akkor igyekszik bronzszobrokat készíteni. De már eleve a bronzöntőműhely is azért keletkezett, mert szerettem volna bronzszobrokat csinálni. Eleinte köveket faragtam, azt azért is farag az ember még egészen fiatal korában, mert úgy tudja leghamarabb valamilyen nemes anyagba átfordítani azt a szobrot, amit esetleg gipszbe vagy agyagba készít el, viszont ha követ sikerül találnia, akkor kalapácsot és vésőt meg a saját erejét felhasználva ingyen hozzájut egy nemes anyagból kivitelezett szoborhoz. De bronzba már sok pénz kell, hogy ki tudja öntetni, ha nincs saját vagy nincsen olyan lehetősége, hogy azt esetleg valaki ingyen megöntse neki, akkor neki fizetnie kell érte. Tehát sokféle anyaggal dolgozom: fában is dolgoztam már, kőben, bronzban, egy ideig – elég sokáig – rézlemezt alakítottam szoborrá, sok munkám van ilyen is, nagy köztéri szobrom is, még lovas szobor is. Nagyon fáradságos, nehéz munka, azért kellett ahhoz hozzászoknom, kitanulnom azt a mesterséget, mert több alkalom volt, hogy nem volt elég pénz egy-egy nagy szobor elkészítésére. Olyan megrendelőknek dolgoztam, mint önkormányzatok, tehát nem magánembereknek, de még nekik sem volt elég pénzük. Általában nem volt itt az utóbbi évtizedekben soha elég pénz a szobrokra, művészetekre és akkor saját magam állítottam elő ebből a bizonyos rézlemezből, nemes anyagba kiviteleztem a szobrot.
– Milyen jellegű, témájú szobrokat készít?
– Kétfajta alkotást készít a szobrász, ha ebből a bizonyos szemszögből, amit most mondok, megvilágítom: mint szobrász, neki vannak gondolatai, azért lett szobrász, hogy szoborban ki tudja magát fejezni vagy ki akarta magát mindenáron fejezni, és belülről valami feszíti, mondanivalója van, ezeket el akarja mondani. Természetesen ilyenkor az jön ki belőle, ami az ő belsejéből ki tud törni. Vannak másfajta szobrai is, hogyha elért egy olyan szintet, olyan ismertséget, hogy mások megbízzák őt esetleg nagy köztéri szobrok elkészítésével, vagy felkérik arra, hogy egy síremléket tervezzen meg. Tehát van egy ilyen másfajta szobrászata is a szobrásznak, amikor mások által megfogalmazott tartalmat kell adnia a szobrainak és ez nem tartozik annyira szorosan tartalmilag az ő szobrász vonulatához. De ugyanakkor igenis szorosan hozzátartozik azért, mert ugyan más-más tartalmakkal kell azonosuljon, más követelményeknek, más igényeknek kell hogy megfeleljen, de formailag a saját útját járhatja, mert valamilyen kifejezési forma kialakul a szobrászban, a művészben, és egy idő után egy saját karakterrel, saját nyelvén tud megszólalni. Ezek a megrendelések esetén is működnek és nem kell hogy feladja a szobrászi elképzeléseit, hogyha egy ilyen mások által felkért munkába fog. Voltak a sportban megrendeléseim, valahogy bekerültem ebbe a sporttársadalomba, és sikeresen is szerepeltem, meghatározó volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság számára elkészített szobrom (Olimpia – Kerékpározók). Akkor valahogy ismertté váltam a sportolók világában, tehát ilyen fajta igényeknek is próbáltam eleget tenni, elég sikeresen. Aztán több olyan pályázaton vettem részt, ami a magyarság történelmével kapcsolatos, királyszobrok és hát még számtalan témában és újabban sok portrét is készítek, inkább mostanában, az utóbbi 10–15 évben, az idén is már átadtam kettőt és még fogok.
– Egy szobor elkészítésének munkafolyamatában a kezdet, a köztes idő vagy a befejezés a legmegkapóbb érzés?
– Mind nehéz, az biztos. Sok szenvedés és kínlódás van minden szoborral, a legjobb nyilván az utolsó fázisban, amikor már nem kell vázat készíteni. Például nagyon fáradságos munka a váz készítése, már kicsiben is. A szobrász az soha nem ücsöröghet a fenekén kényelmesen, mert amikor valamilyen nagyszerű gondolata támad, amikor úgy érzi, hogy ezt most tényleg meg kell csinálni, akkor először is hozzá kell fogni, kell egy hegesztőkészülék, drót kell, fa kell, vas kell, szerkeszteni kell egy kis vázat, ami majd megtartja azt a bizonyos agyagot vagy plasztilint vagy valamilyen más anyagot, amiben gyorsan megcsinálja a gondolatát, mert nem lehet olyan gyorsan, mert egy csomó fáradságos és technikai munkát kell elvégezni. De ha ezt nem csinálod meg jól, akkor nem fog sikerülni a szobor, akkor bajod van vele, mindig át kell alakítani. Az eleje mindig tele van egy ilyen pontos-fontos munkával, fizikai-technikai megoldásokkal. S akkor utána nem is szabad folytatni, általában ez egy napot vagy fél napot biztos igénybe vesz. Mindig egy másik napra halasztja az ember, amikor a munkához hozzákezd, hogy akkor már ne kelljen a technikai dolgokkal vacakolni, akkor átadhatja magát a tervnek. Amikor hirtelen az ember elkezdi a szobrot és már alakul, akkor van egy olyan szakasz amikor nagyon tetszik, vagy nem tetszik, de bekövetkezik egy szakasz, amikor már tetszik. Akkor másik nap vagy harmadnap rájön, nem jó, és akkor megint neki kell rugaszkodni. Jó, ha az ember nem rövid idő alatt kell elkészítsen egy szobrot, jó hogyha pihenteti, és akkor olyan dolgokat vesz rajta észre, amiket feltétlenül ki kell javítania. Tehát mindenképpen az utolsó stádium a legélvezetesebb, a leghálásabb és akkor jóleső érzés fogja el az embert.
– A világ több pontján volt már kiállítása. Hogyan emlékszik vissza egy-egy külföldi kiállításra?
– Tisztázni kell valamit. Én nem vagyok egy nagy kiállító művész. Kiállításokat az tud csinálni, aki ráér kis szobrokkal bíbelődni. Az én életem úgy alakult, hogy nekem kevés kiállításom volt.
Az, hogy a világ több pontján részt vettem ilyen eseményeken, azok mindig inkább olyan alkalmak voltak, ahova egy szobrot készítettem, nagy szobrot vagy művésztelepen voltam. Kiállításokon is szerepeltem, de nem jellemző és nem is tartom olyan fontosnak az életemben. Mindig kis szobor is készült, általában a kiállításokon kisebb szobrok vannak, azért mondom, hogy kis szobor mindig készült, mindig el kellett készíteni a nagy szobrok terveit, de azok nem lettek befejezve, azok csak gyűltek-gyűltek a műteremben, és nem voltak kiállítható állapotban. Mindig valami hiányzott. Hiányzott egy kő az aljára, ki kellett találni, miképpen állítanám ki, ha kiállításban szerepelne, de azért általában el voltam foglalva a nagy szobrok kivitelezésével és rengeteg fizikai munkával. Látja, mi van itt, daru, hatalmas kövek és alig lát olyat, amit kiállításra most el tudnék vinni. Mindig ilyen helyzetben voltam. De a kérdésre válaszolva, nyilván sok kiállításon szerepeltem, több helyen, a világ több táján megfordultam és hagytam is magam után szobrot ott, de nem mint kiállítóművész tartom fontosnak az eddigi tevékenységem.
– Van kedvenc alkotása, műve? Vagy valamiért mindegyik kedvenc?
– Valamiért mindegyik az, de vannak kedvesebbek. Nem tudnám most megnevezni. Talán mindig a legutolsó, ami most foglalkoztat, amivel éppen az ember mostanában foglalkozik, az van hozzá a legközelebb. A többiek már elmentek, azokkal már nem foglalkozom. Van olyan persze, ami egy kicsit jobb helyen van és híresebb, annak sokat köszönhetek, ezt úgy megjegyzem, de nem azért lett híres, mert az jobb, ez egy véletlen. Magyarul: nincs különösebb kedvencem, de nagy odaadással és kedvvel csinálom a szobraimat.
– Schmitt Pál magyar államfő júniusban a Sándor-palotában Elnöki Érdemérmet adott át Önnek. Hogyan érintette Önt ez?
– Nagyon jól esett természetesen. Azért is, mert a sporttal kapcsolatos munkáimért kaptam, ez nyilvánvaló is volt, mert nem kizárólag, de zömmel sportolók kaptak. Nyilván az sem véletlen, hogy a köztársasági elnök sportolókat tüntet ki és az azzal kapcsolatos szobrásznak a művészi tevékenységét, mert hát ő maga is kétszeres olimpiai bajnok. Nagyon jól esett, mert olyan sokat nem gondoltak rám, persze ezt sem mondhatom, mert kaptam én már olimpiai érdemérmet is a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól.
– Milyen más elismerésekkel díjazták munkásságát?
– A legfontosabb ösztöndíjat megkaptam, ami nagyon fontos volt egy pályakezdő szobrásznak, ez az ún. Derkovits-díj. Nem tudom, most mennyi a Derkovits-díjasok ösztöndíja, akkor annyi pénz volt, hogy egy magas kategóriájú fizetésnek felelt meg, és azt három évre kapta az ember, tehát három évig dolgozhatott viszonylag gondtalanul, emiatt mindenképpen gondtalanabbá vált az élete, mert egy fiatal művésznek semmije sincs, nekem sem volt.
De amúgy díjakkal nem vagyok elkényeztetve egyáltalán. Mert van egy Munkácsy-díjam, azt is nagyon jó időben kaptam, tehát egyáltalán nem panaszkodom. A legnagyobb elismerések, amelyeket pályázatokon kaptam, szoborpályázatok megnyerése, az volt számomra legnagyobb elismerés, ráadásul ezzel munkához is juthattam, mert megcsinálhattam azt a munkát, amit a pályázat kiírója el akart végeztetni. Ha ezek sikerültek és láttam, hogy tetszik a megrendelőnek, magam is úgy éreztem, hogy jól sikerült. Az én szobrászatom a nagy köztéri szobrokkal telt eddig, ezeknek kínlódásai és örömei töltötték ki eddigi életemet. De fog változni egy kicsikét, valahogy az élet is úgy hozza, hogy valahogy nem talált meg senki nagy szobrokkal mostanában, kicsit kisebb léptékben dolgozom most, de nyilván az idő is elszáll felettem, és én is kevésbé leszek majd erős talán erre, de egyelőre még bírom, nagy dolgokba fogok most is, ha nincs is megrendelésem.
– Jelenleg milyen alkotáson dolgozik?
– Jelenleg nem túl nagy szobrok ezek, de köztérre kerülnek. Ez egy olyan fejezet, amit én találtam ki, én ástam a vermet magamnak és remélem nem esem bele. Székelyföldre Szentegyházára (akikkel nagyon jó baráti kapcsolatom alakult ki) egy szoborparkot ígértem, és ez a szoborpark végre megmozdult, mert eddig csak álom volt, eddig csak beszéltünk róla, tervezgettük, pénz persze nagyon kevés van mindig az ilyesmihez, ehhez is nagyon kevés. Nagyon szimpatikus vállalkozó emberek adogatják mostanában a kis pénzüket, és október 7-re három szobrot fogok átadni. Nem csak három szobor fog állni, hanem lehet, hogy tizenhárom, de egyelőre nincs még kitalálva, pontosan hány. Mindenesetre a főalak Csaba királyfi lovas szobra. Nem túl nagy szoborra kell gondolni, ez a kisváros sem túl nagy. A tér sem túl nagy, amit nagy gonddal alakítottak ki a helyiek, még egy rogyadozó házat is lebontottak, amit még nem kellett volna, többen is sérelmezték, de nem nagyon használták semmire és előbb-utóbb ez lett volna a sorsa. Félkörívben helyezkednek el majd a szobrok, 135 cm-es bronz egészalakos szobrok lesznek 180 cm-es kövön, Csaba királyfi középen lovas figurával fog szerepelni, picit magasabban, picit nagyobbra, úgyhogy mindenképpen fizikai mivoltában is ki fog emelkedni a szobrok közül. Ez most ami leköt egészen októberig. És egy-két portrét is el kell készítenem, a Corvinus-egyetemre a volt rektor portréját, amit szintén nagy kedvvel készítek.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
Máté Kinga
Vélemény, hozzászólás?